Merengő: A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte

Ismét Thuróczy Richard Merengőjével jelentkezünk. Az elmúlt napok eseményei kerülnek olyan megvilágításba, hogy kérdésként felvetődhet bennünk: miről kell beszélni a hallgatókkal és mi miért működik!
Thuróczy Richard írása.

Forrás:szon.hu

„A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte.” - Brachfeld Siegfried. Az elmúlt időszak legőszintébbnek ható médiatartalmát prezentálta Majka és Sixx közösen, az Indavideo mellett a YouTube-ra is feltöltött beszélgetésük pedig együttesen egy nap alatt félmillió embert ért el. Egyetlen magyar netes sajtótermék egyetlen anyagának sem volt még ekkora elérése.

Pedig ezen nincs csodálkoznivaló. Nézzük, mik mozgatták meg a magyar társadalmat az év eleje óta Majka és Curtis párosán felül! A vemhes szurikátát földhöz vágó gyermek története. (Nem röhög!) Hosszú Katinka és Shane Tusup válása. (Kérem, a magánélet errefelé közügy.) Dzsudzsák Balázs karrierje. (Azt, hogy neki hol kellene fociznia, majd a magyar nép eldönti.) Will Smith illegális tánca a Lánchídon. (Híres külföldi nemzetközi megjelenése Magyarországgal kapcsolatosan, I. rész.) Kate McKinnon rappeli a Yozsefvárost magyarul Jimmy Fallonnál. (Híres külföldi nemzetközi megjelenése Magyarországgal kapcsolatosan, II. rész.)

Ezek itt a fontos dolgok, kérem! A mindent vivő magyar hír valahogy úgy nézne ki, hogy:

Vemhes Lánchídat vágott a földhöz a magyarul rappelő külföldi sztár, akinek kokainozik a magyar sportoló felesége, ezért válnak.

Akkor, amikor úgy döntöttél, hogy magyar nyelvű médiumban akarsz dolgozni, akkor ezt a keresztet vetted a válladra. És ahogyan Kudlik Júlia mondta gyerekkoromban, A kis hercegből idézve:

Felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

Jó, ezt a társadalmat aztán szelídítheted napestig, de ettől még ez a játszótársad.

Biztos forrásokból tudom, hogy egyik hírről sem gondolták az azt elindító szerkesztőségekben, hogy „ekkorát fog menni”. (Helló, angol nyelv! Háú ár jú?) A Majkás videót konkrétan nem akarták kitenni vágatlanul, mert „ki nézi meg”, aztán megnézték vagy félmillióan az első napon. Ez a történet is arról szól, hogy Magyarországon olyan emberek ülnek tartalom-előállítói pozícióban, akik nem ismerik azt a társadalmat, amelynek tartalmat gyártanak.

Az összekötőelem az összes történet kapcsán a közönség egója. A dolog egyértelműen kettéválik az országhatárnál: Abban a pillanatban, hogy a főszereplő külföldi, a dolog csak azért érdekes, mert Magyarországgal foglalkozik. Will Smith is ott táncolt, ahol te már jártál, az itt ismeretlen amerikai humoristanő is hallotta azt a magyar dalt, amit te is hallottál már. Olyan ez, mint amikor egy érettségi előtt álló lány megsimogatja egy 8. osztályos fiú arcát szünetben, aztán a fiú máris úgy érzi, hogy esélye lehet nála. Pedig csak aranyosnak találta. Erről a jelenségről hosszabban itt írtam, akit érdekel, az hozzászólhat és belém köthet, miként süteménnyel is csalogathat.

A másik négy, magyarokról szóló hír valójában egy magánéleti hír, amit pillanatok alatt sikerült közéletivé eszkalálni.

• Majkánál és Curtisnél a sztoriban a következő elemek találkoznak egymással: Hogyan jár el helyesen egy barát? Mit csinálj egy függővel? (Magyarországon rengeteg a függő, gyakorlatilag mindenki ismer legalább egy, de inkább több embert, aki valaminek a rabja.) A „sztárok” sem jobbak, mint mi? („De hát azt olvastam a Facebookon, hogy sikeres meg gazdag!”) Mindemellett remekül korrelál a tudatalattiban azon nagyon aktuális problémakörrel is, hogy a segítség nyújtása mettől és meddig elvárható, például, ha valaki az ember kerítése túloldalán áll.
• A szurikátás történetnél annyi negatív energia szabadult fel, amire korábban nem volt példa Magyarországon: A gyereket többen meglincselték volna, voltak, akik a szüleit is, a tanárait is, aztán még azt is, aki ketrecbe zárta a kisállatot. Ám az igazi keménymag azt is megölte volna, aki elhozta ezt a szurikátát (vagy az őseit) Afrikából. Szóba lehetett hozni a gyereknevelést (a politika ehhez képest habkönnyű téma a magyar közbeszédben), az oktatást, a „régen minden jobb volt” elemet, egészen az iskolában vonalzóval adott körmösig és a kulcscsomóval adott pofonig. („Én a pálcát sem vetném meg! Sőt, igazából fogászati fúróval mennék rájuk, aztán leönteném őket benzinnel és fel is gyújtanám, mert abból majd tanulnak a rohadt kölkök!”)
• Dzsudzsák Balázs azon a napon született, mint én és ekkor, 1986. december 23-án sem ő, sem én nem tudtuk még, hogy olyan korban lesz részünk, amikor a nép jobban tud dönteni nem csupán a barátság, a leszokás, a gyereknevelés és az állatvédelem dolgában, hanem a munkaszerződések tekintetében is. Ahogyan Balázs, úgy én is éltem Moszkvában (itt véget is érnek a köztünk lévő hasonlóságok), ezért tudom, hogy ahogyan ő a fociért, úgy én a rádiózásért soha annyi pénzt nem tudnék keresni Magyarországon, mint Oroszországban. Sejtik ezt a partvonalról bekiabálók is, ezért fel is voltak háborodva, hogy „elkótyavetyélte a tehetségét”, ahelyett, hogy „elment volna a Herthába vagy a Real Madridba”. Ja, ahol nyilván nem fizették volna meg őt úgy, mint Oroszországban, Törökországban vagy az Emirátusokban. Persze. Az ő saját életéből és a saját karrierdöntéseiből úgy lesz közügy (és ez is tartja ezt a közérdeklődésre számot tartó témák között), hogy amennyiben ő egy nyugat-európai topligában játszott volna, akkor a nullszoros magyar válogatott kedves néző, otthon, a tévékészülék előtt úgy érezné, mintha egy kicsit ő is pályán lenne egy Ronaldoval, Messivel vagy éppen Neymarral. (Vö. Will Smith és Kate McKinnon esetével.)
• Hosszú Katinkánál pedig a legfontosabb elem egyértelműen az volt, hogy vajon a korábbi férje és edzője nélkül is tudja-e szállítani az érmeket. Na, nem ám magának, nem is az országnak, hanem neki, a kedves olvasónak és nézőnek, aki ezután is elmondhatja külföldi nyaralása során, hogy Katinka Hosszú, Puskás, Globus, Ikarus. (Mint kiderült, szerencsére továbbra is elmondhatja.)

Plusz egy téma a szopófantomé, de ezt a fentiek után mindenki magában dolgozza fel, amolyan fakultatív házifeladat gyanánt.

�� Редкий случай, когда в кадр никто не влез. �� Ritka alkalom, amikor itt senki nem lép be elém a képbe. #москва #moscow #паркзарядье #street #architecture #urban

Richard Thuróczy (@thuroczyrichard) által megosztott bejegyzés, Aug 14., 2018, időpont: 7:29 (PDT időzóna szerint)

Virálisan az a tartalom terjed a leggyorsabban, amelyben a legtöbb ember személyesen, érzelmi alapon érdekelt. Ez a világon mindenhol így van. A magyar helyzet annyiban speciális, hogy itt a Legyen ön is milliomos faktor a legerősebb, vagyis a szemlélő akkor vesz részt a habosításban, ha ő maga ettől jobb embernek érezheti magát. („Na, ez egy professzor, aztán én a szakmunkás bizonyítványommal eljutottam volna 10 millióig segítség nélkül!”) Vagy azért, mert nem függő („…és kevésből, de tisztességesen megélünk az asszonnyal, nem úgy, mint a sztárék, nem is futja kokainra”), vagy azért, mert okoskodni tud a gyereknevelésről („az én fiam ilyet nem csinált volna, mert tudja, hogy én vágom földhöz, ha hazajön”), vagy azért, mert morális alapon próbál beleszólni más magánéletébe („a munkát többre becsülhetné, mint a könnyű milliókat”), vagy pedig azért, mert párkapcsolati szakértő is egyben („együtt dolgozni a pároddal tilos, mert akkor egész nap együtt lesztek és akkor az egészet megette a fene”).

Ha az a feladatod, hogy megszólítsd a közönséget, ismerned kell azt. Tudnod kell, hogy az emberek többségében az érzelmek erősebbek, mint a racionalitás. Ez világjelenség. A magyar társadalomban pedig különösen nagy problémát jelent, hogy mindenki úgy viselkedik mindenkivel, mintha mindenki vele egy szinten lenne, akár a szomszédja vagy a haverja is lehetne és hiába ért el sikert vagy vagyont, attól ő még tiszteletre nem, csak irigylésre lett méltó. Rendkívül szórakoztató, ahogyan a budapesti nyugatos véleményformáló elit lenézi azt a konzervatív vidéket, amelyet a piacgazdaság törvényei szerint meg kellene ismernie és ki kellene szolgálnia. Egyikünk sem áll ott egyetlen ide példaként behozott hír eseményei közben sem a főszereplők mellett, ezért az igazságot teljesen sosem tudjuk meg, ez pedig remek lehetőség a valósághajlításra és a térgörbítésre, amitől az alany jobb embernek érezheti magát, miközben értékítéletet mond. Ez a jól működő média lényege, a tökéletes illúziógyártás, amiből minden hallgató és néző azt veszi ki, ami neki megnyerő, mint egy bonbonos dobozból. Az egész jelenség mögött pedig az áll, hogy a magyar társadalomban elképesztően ritka a pozitív visszajelzés, a dicséret vagy az elismerés, ezért aztán az emberek saját magukat sodorják olyan helyzetbe, hogy aztán meg is dicsérhessék magukat. A tényeken túli világban ez már külföldön is jellemző, csak ott más a motiváció forrása. Éppen most jöttem vissza a Donyecki Népköztársaságból, ezért hadd hozzak onnét egy példát:

A maláj repülőgép kelet-ukrajnai lelövéséről a nyugatiak azt mondják, hogy az oroszok voltak, az oroszok azt, hogy az ukránok. Mindenki a saját bizonyítékait mutogatja, aztán vagy elhiszed az egyik oldalnak (érzelmi alapon), hogy inkább ő a frankó, vagy sem. Azt azonban senki nem kérdezi meg, hogy: Miként került oda az a repülőgép? Ha a légiirányítás lezárja a légteret, akkor senki nem lőhette volna le azt. Valaki azt a gépet oda beengedte. Na, pontosan ez az a hozzáállás, amit bármilyen hírnél bevethetsz, mielőtt átadod a közönségednek.

Régen a rádióknál volt egy ritkán emlegetett formula, miszerint a hallgatók 10%-a telefonál be csupán. A gyengébbek kedvéért: Ez azt jelenti, hogy a rádiót hallgatók 90%-a soha nem telefonál be. Na, hát kommentelés terén ez az arány, ha nem is fordított, de az 50-50% elég valószínűnek tűnik. Számos szociológiai terepmunka is erősíti azt az érzetet, hogy a világban mindenütt óriási kihívást jelent az, hogy olyan emberek is szóhoz jutottak, akik a velük egy szinten lévőket tudják még tovább bolondítani. (Szemléletes hasonlatnak szánom: Ha utaztál már fapados repülővel, akkor tapasztalhatod, hogy sokan úgy viselkednek ott, mintha egy autóbuszon lennének és nem egy repülőgépen, 10 kilométer magasan, 900 kilométer per órás sebességgel száguldva, miközben a gép két szárnya alatt ég el az igen gyúlékony kerozin.)

Ha meg akarod szólítani a közönséget, ismerned kell azt.

Járj el azok közé az emberek közé, akiknek szólnak a műsoraid! Ezt ne spórold meg! Ha pedig kényelmetlenül érzed magad közöttük, vagy válassz másik helyet, műsort és közönséget, vagy nézz másik szakma után. A sebész véres lesz, a médiamunkás pedig emberes. De csak akkor, ha érdemi munkát végez.