A műsorvezető is ember… de ez kit érdekel?

A műsorvezető is ember… de ez kit érdekel?

Anyuka bloggerünk három részes sorozatának végéhez ér a mai bejegyzésével, amiben a személyesség és a közösségi média sikerességének határvonalát keresi.
Reméljük jön a folytatás!

musorvezetoisember.jpg

Talán kijelenthető, hogy a social media manapság a megjelenési felületek királya, a non plus ultra, ahol futótűzként terjedhet a jó és a rossz hír egyaránt. Nincs már olyan ember, vállalat, vagy épp kiskutyámfüle, aki ne használná ki ezeknek a felületeknek az előnyeit. Aktív rádiósként azt tapasztaltam, hogy a hallgatók nagyon bírják a személyes tartalmakat is. Amikor csepegtetsz egy kis kulisszatitkot a keverő mögötti pillanatokból, vagy épp a stúdión kívüli tevékenységeidből.
De hol a határ?
Mi az, amit érdemes a nyilvánosság előtt megosztani azért, hogy plusz lájkokat hozzunk be
szeretett rádiónknak, és mi az, ami már egyáltalán nem érdekli a netes közösséget?
Erre keressük a választ most.

Ha belevonjuk a munkánkba ezeket az infókat:

Én általában az aranyközépút híve vagyok. Nem hiszek a teljes elszigeteltségben, és a féltve óvásban.
- Na jó, zsír új anyaként amúgy még a porszemtől is parázok, de ez most kicsit más helyzet. :) -
Próbáltam mindig is úgy kezelni ezt a dolgot, mint a saját facebook adatlapomon megosztott infókat.
Idegenek számára nincs látható tartalom a családomról, de a tényt, hogy ők léteznek, hogy vannak nekem, nem titkolom. Nem ítélem el egyik iskola képviselőit sem, ergo azokat, akik ennél lazábbra engedik a határokat, vagy épp a zéró tolerancia elvét képviselőket, akik nulla információt osztanak meg magukról digitálisan és az éterben is.

Ha csak a nemzetközi tendenciát nézzük is, megoszlanak a tapasztalatok. Ultramenőnek tartottam például Annie Mac - BBC Radio1 - eljegyzésről megosztott képét, vagy azt, amikor elsőszülöttjével épp szunyókálnak egy verőfényes délután a kanapén, miközben aktívan rugdos a pocakjában a második gyermeke. Az utóbbi képen, a kisfiú arca nem látható, mégis megtisztelve érzi magát az ember, hogy bepillantást nyerhet ebbe az idillbe. Nyílván ő jócskán tapossa a sztárfaktort, masszív személyi kultuszt cipel maga mögött, ami – valljuk be
őszintén - a hazai rádiózás extra kicsi szeletére igaz csupán, de tény, hogy a nagyok is engednek egy
keveset a privát szférájukból.

Azt, hogy babát várok, már csak az utolsó trimeszterben tudták meg a hallgatók. Egyrészt babonából, másrészt azért, mert nyilván nem szerettem volna tömény dózisban lenyomni az emberek torkán a
boldogságomat, hisz megvolt az esélye annak, hogy többségben lesznek, a „KIT ÉRDEKEL, MOST
OLCSÓBB LETT A KENYÉR?!” stílusú reakciók.
Szerencsére ezekkel a hangokkal elkerültük egymást. :)

A mai napig nem tudom, hogy ez volt-e a jó döntés. Inkább csak hiszem. Aznap, amikor megszületett a lányom, rengeteg gratulációt és jókívánságot kaptunk adásban. Ugyan távolról, és az elmondottak alapján, de szívet melengető volt tudni, érezni, tapasztalni, hogy velünk örültek a hallgatók. Ekkor tudatosult bennem, hogy akik a tenyerüket dörzsölve a rádiózás lejtmenetéről kárognak már évek óta, azoknak mennyire nincs igazuk. Mekkora erő rejlik egy olyan közösségben, aminek az epicentruma egy helyi rádió, ami képes olyan hullámokat generálni, ami nem csupán egyetlen várost, de egy egész térséget mozgat meg különböző témákban. Ha ezeket a tényeket, tapasztalatokat nézem, akkor örülök annak, hogy a rádiós is ember, és hogy - bizonyos mértékig - helye van a
műsorvezető életének is a műsorban, vagy épp a közösségi oldalakon. Örülök annak, hogy a hallgatónak lehetősége van együtt örülni, vagy épp sírni a rádióssal, lehetősége van egy-egy helyzetben tanácsot adni, vagy épp mérlegelni, hogy a személyes felvetésre reagáljon-e, vagy sem?
Örülök, hogy adott esetben ez fordítva is működik, hiszen

  • Hány kisbaba születéséhez/esküvőhöz/eljegyzéshez gratuláltunk már adásban?
  • Hány lánykérésnél asszisztáltunk? - Én személy szerint háromnál :)
  • Hányszor csattantunk ki az energiától, ha a nyereményjáték okozta eufóriának köszönhetően, örömében csak sikítozni tudott a hallgató?

Jó dolog, hogy ez oda-vissza is működhet!

Ha kizárjuk a munkánkból ezeket az infókat:

Őszintén szólva, kevés rádióst ismerek, aki egy mondat erejéig sem tér ki a családjára, a párjára, anyukájára, kiskutyájára, a szívének kedves személyekre, tárgyakra. Talán azért, mert ennyi személyesség elengedhetetlen ahhoz, hogy megszeressék a hallgatók a médiamunkást. Olyat viszont ismerek, aki a digitális életét mérföldekre igyekszik távol tartani a munkájától. Nem jelöl vissza a közösségi oldalakon egy hallgatót sem, nem lehet az adatlapján látni, hogy egyáltalán rádiózik, és a rádió online felületein sem vállal szerepet. Azzal indokolja, hogy ha beenged bárkit is az életébe a hallgatók közül, akkor összemossa a munkát, és a civil életét. Ha összemossa a kettőt, és megismerik, hogy milyen magánemberként, akkor lehet, hogy bizonyos dolgokat tekintve hitelét veszti. Őszintén?
Igaza van! Ez jogos veszély, jogos félelem és jogos óvatosság.
Csalódást okozhat, ha a hang és a hallgató által elképzelt kép nincs szinkronban. Engem rendszeresen
180 centis, hosszú combú szőkének hisznek. Aztán arculcsapásként jön a sokkoló felismerés, hogy alig
több, mint 160 centis, a magas zsírtartalmú levegőtől is hízni tudó, tök átlagos barna vagyok…ciki,
tudom!
Csalódást okozhat, ha a megszólalásaiban oly kedves, közvetlen hang az életben nem mindig
mosolyog, vagy épp reflektál olyan negédesen, mint ahogy azt tőle megszokhatták. Ingoványos terep ez, de megéri foglalkozni vele, megéri elmélkedni rajta és megéri mérlegelni, hogy kinek és miért jó,
ha bedobunk egy szeletet a közösbe életünk tortájából.

Te hogy gondolod?
Írj nekünk róla néhány sort, vagy bíztasd ugyanitt HobbiAnyut, hogy folytassa rovatát.

blog@42netmedia.com