"Dolgozni kell!" - Staféta Thuróczy Richarddal

"Dolgozni kell!" - Staféta Thuróczy Richarddal

Soha nem volt még ilyen nehéz bevezetőt írni. 
Richardra emlékszem még egy budapesti rádióból, ahol csodálattal hallgattam, mert egész egyszerűen tetszett, amit csinált. Profi volt.
Kétségkívül most is az, de nehéz nem észrevenni a nem is annyira a sorok között megbúvó...nem is tudom mit. Legyen hideg profizmus. Kíméletlen őszinteség. Erre pedig néha szükségünk is lehet...
Mindenesetre mi sokkal derűsebben látjuk a jövőt és ebben szeretettel meg is egyeztünk Richarddal. :)
Hölgyeim és Uraim!
Thuróczy Richard!

thurocziricsi1.png

1. Vissza tudsz emlékezni az első pillanatokra, amikor rádióstúdióba léptél? Mit éreztél?

Hogyne! 13 évesen, az akkori 93.6 Pelikán Rádióban történt ez, Gödöllőn. Abba az iskolába jártam éppen, ahová Hajdú Péter is, de engem valamiért nem tévézeni hívtak. - Jó, igazából Pétert se hívta senki, ő csak ment.
Néhány osztálytársammal elhívtak minket okoskodni a rádióba, mert már akkor is nagyon okos gyerek voltam...és szép. Ezért leginkább sajnálatot éreztem amiatt, hogy nem tévéről van szó.

2. Hogyan fejlesztetted magad az elején?

Nekem a legelső és legfontosabb segítséget Jáksó László adta. Mielőtt 14 évesen ebbe belekezdtem, írtam én egy mailt Lacinak arról, hogy ezt szándékozom tenni, és ha van ideje és kedve, legyen szíves elmondani, hogy milyen buktatókra kell számítanom. Volt neki mindkettő és egy őszinte és fain itinert kaptam a magyar médiavilághoz, ami olyan, mint Hofi bármelyik poénja. Mindig aktuális. Az, hogy ebbe komolyan belekezdtem, Laci válaszának köszönhető. Ám hamar rájöttem, hogy Magyarországon nem az az ember érvényesül, aki sokat hallgat másokat, tanul, esetleg nyelveket beszél, netán bír nemzetközi tapasztalatokkal, hanem az, aki ezt a sok időt arra fordítja, hogy jól szerepeljen az éppen aktuális döntéshozók előtt. Ők azok az emberek, akik adásidőben is kint sztoriznak a rádió konyhájában, mindig beülnek a dohányzóba akkor is, ha ők maguk nem cigiznek és mindenkivel úgy beszélnek, ahogy éppen az érdekük kívánja. Illetve eljárnak ide-oda, találkozgatnak emberekkel, valamint mindig „jókor” telefonálnak. - Ez, ahogy elnézem, minden iparágra igaz, így aztán a média sem kivétel ez alól.
Nekem az a szerencsém, hogy nem csak Magyarországon szocializálódtam és az oroszországi, dániai és szlovákiai tapasztalataim sokat segítettek abban, hogy megértsem: Lehet, hogy Magyarországon csak így lehet boldogulni, de érdemes tanulni és saját magunkat is szórakoztatni ebben a szakmában - is -, mert csak akkor szórakoztatjuk a befogadót is, a jel másik végén.
Nagyon sokat hallgattam Oroszországban a Russkoye Radiót, a DFM-et, az Avtoradiót, a szlovákok közül pedig – amíg szólt – az Okeyt, Amerikából pedig a los angelesi KKGO FM-et és a dallasi Wolfot, vagyis a KPLX FM-et. Tizenévesen jó volt álmodozni arról, hogy milyen lehet úgy rádiózni, hogy arra karriert lehet építeni, lehet szakosodni és szakbarbárként ellenni önfeledten, majd nyugdíjba menni. Jó, hogy a rádiózás mellett a humortól kezdve a popzenén és a filmezésen át a PR-ig sok minden érdekelt mindig is, tehát sosem voltam rákényszerítve arra, hogy mindig ugyanazt a 300 dalt konfoljam minden egyes nyamvadt hétköznap. Felnőtt fejjel már fixen sosem vállaltam el hétköznapozást egy format rádióban sem, mert a Magyarországon használt logikai felépítés - heti "ötnapozás", lehetőleg ne 4, hanem 5-6-7-8 órában, hogy minél kevesebb munkavállalót kelljen megfizetni-, kinyírja az embert és egyszerűen lehetetlen élvezni a munkát, hiszen a szexet is megutálja az ember, még a világ legjobb nőjével is, ha napi 5-8 órában kell csinálnia, ha akarja, ha nem.
Jókedvű, gyorsan reagáló, hangulatban lévő és ezért hangulatba hozó úgy lehet egy zenei sávot irányító műsorvezető, ha a képességeinek, a lendületének, a karakterének megfelelő sávot és időt kap. Magyarországon a rádiós műsorvezetők, még a legnagyobb rádiókban is, a reggeli sávot leszámítva mind csereszabatosak - a két kivétel, akik erősítik a szabályt, Cooky és Jáksó-, ez pedig nem a véletlen műve. Sosem költenek a műsorvezetőik megismertetésére pénzt a magyar kereskedelmi rádiók, de nem is ültetnek ilyen sávokba önmagukban hírértékkel bíró személyiségeket, mert velük csak a gond van. Ezek az emberek sokba kerülnének, véleményük van, van egy kialakított szerepük, amit a nyilvánosság előtt általában játszani szoktak és nem tudja őket a programigazgató az air checken - ha van olyan még valahol - megfejteni, csicskáztatni és egzecíroztatni. Mert aki nem - csak - ebből él, az független személyiség, nem alkalmazott, hanem legfeljebb együttműködő fél, tehát problémás. És mivel garantáltan tud hallgatót hozni, ha nagyon muszáj, könnyen átszerződhet máshová. Oroszországban például a péntek már a hétvége része, ott napközben és este hétvégi vagy csak pénteki műsorvezetők ülnek adásban, hiszen aznap már mindenki a hétvégével foglalkozik.
Ezért a „hétköznaposok” mindössze négy napot dolgoznak egy héten, de még így sem 5-6-8 órás adásokat csinálnak, hanem általában 2-4 órásakat. Amikor először jöttem ki egy moszkvai rádió stúdiójából adás után, azt tapasztaltam, hogy még maradt energiám hülyéskedni a stábbal és ahelyett, hogy elfáradtam volna, inkább még le kellett vezetnem valamin azt a felfokozott hangulatot, amit megkövetelt a munka. Mert 3 órán át tartott az egész. Ez a felismerés vezetetett odáig, hogy megértsem:
Fontos és jó dolog, ha az ember igazán kitanulja azt, amit szeret, de alkalmazkodni kell a körülményekhez. Nem olyan világban kell élni, amilyenben szeretnél, hanem olyanban, amilyen van. A legfontosabb ismeret a helyzetfelismerés és az alkalmazkodás képessége, amit egészen a szakadási pontig ki lehet tolni.
Ha már inkább rossz kedvel csinálsz valamit, mint amennyi jót okoz, akkor azt el kell engedni, mert ahogyan nem szabad olyan párkapcsolatban lenni, ami nem okoz örömöt, úgy akkor se szabad szerepelni, ha ott és úgy nem érzed jól magad.


3. Volt-e műsor álmod, és van-e még műsor álmod?

2000-ben Ausztráliából, az Olimpiáról szólt a Bumeráng. Az autóban hallgattuk és édesapám, Isten nyugosztalja, akkor tudta meg tőlem, hogy a fia márpedig ezekkel az emberekkel fog egyszer együtt dolgozni. Ezt ott tényként közöltem. Éveken át az volt a célom, hogy Bochkorral, Borossal, Vogával, Banitával, István Danival, Csizivel és a többiekkel dolgozzak egy helyen, akkor az volt Magyarországon a csúcs. És én ezt meg is csináltam. 21 évesen hazavittem az EMMIS-es munkaszerződésemet. Emlékszem, hogy mielőtt aláírtam volna a Sláger Rádiónál, volt nekem egy másik szerződés is az e-mailjem között, mégpedig egy produceri iroda szerződése, amivel Oroszországban és az egykori Szovjetunió utódállamaiban lehettem volna énekes. Választhattam, hogy hol leszek alkalmazott: Egy olyan menedzsment alatt, ahol megmondják, hogy mit vegyek fel, kivel készülhet rólam közös fotó és jó eséllyel csinálnak belőlem valamit, amihez nekem sok közöm nincs vagy egy másik, apró piacon kipróbálhatom azt, hogy milyen egy ajtón bemenni, aztán a fal mellett osonva megtanulni, hogy hol lakik az illúziógyártás úristene. Én a kész helyett a tanulást választottam. Amikor Heal Edina, a Sláger Rádió vezérigazgatója legelőször behívott az irodájába, megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék csinálni majd sok-sok év múlva. Igazán abszurd volt, hogy erről ott és akkor vele beszélgettem, aki az EMI korábbi vezetőjeként a zeneiparban is pontosan tisztában volt mindennel. Nem szoktam megfutamodni a kérdések elől, de az igazság helyett inkább magyaráztam valamit arról, hogy majd egyszer reggeli rádióműsort szeretnék csinálni, amikor Bochkorék már nyugdíjba mentek. Azt mégse mondhattam, hogy: „Azzal, hogy én ezt a szerződést aláírtam, a rádiózásban Magyarországon már készen vagyok, a többi már csak jutalomjáték, de majd egyszer úgyis kiadom a dalaimat is.” Pedig ezt gondoltam.
Ahogyan mindenki, aki sok időt eltöltött ebben az iparágban, csináltam mindent a reggeli műsortól az éjszakaiig. A Sláger Rádió utáni időszakban jött csak a java, készítettem műsort épülő metróalagútból, F1-es boxból, a Depeche Mode öltözőjéből, stadionavatásról, Kijevből kiégett házak és halottak között járva a Majdanozás közepéről vezettem beszélgetős műsort, napról napra jártuk be hajnalonként a kollégákkal egész Magyarországot keresztbe-kasul  - mert egy margarint gyártó cég azt rendelte meg, innen is üdvözlöm azt az értékesítőt, aki ezt kiajánlotta- , stb.
Úgy kerültem a Lánchíd Rádióhoz, hogy már nagyon régen szerettem volna három különböző műsort csinálni. Egy, a nem létező magyar zeneiparról szóló beszélgetős műsort - ez lett a Szintén Zenész-, egy érdekes és sikeres fiatalokat bemutató műsort - ez lett az Etalon- és egy, nem angol nyelvű nemzetközi slágereket bemutató műsort - ez lett a Határtalan.
Politikával nem foglalkozom, az efféle szkriptelt valóságshow-k engem sosem érdekeltek, viszont ez a három téma igen – a rádiónál pedig nagyon szívesen fogadtak, amit nagyon szépen köszönök. Csak akkor szabad valamilyen témával foglalkozni, ha érdekel. Ha nem érdekel, akkor az üvölt róla, de ha egy Oscart érő alakítással netán el is tudod hitetni a hallgatókkal, hogy majd elégsz a témától, akkor meg magadnak hazudsz és rosszul fogod érezni magad a végén.

4. Most hogyan fejleszted magad?

Idén tavasszal például egy boszniai rádiónál, a Radio M-nél fordultam meg, de Oroszországgal napi kapcsolatban állok. Októberben a moszkvai NRJ vörös téri vizes játékos installációján szembesültem azzal, hogy csak az erre elköltött összeg több volt, mint amit Magyarországon egy rádió marketingre költ egyáltalán. Moszkvában szinte valamennyi nagyobb rádiónál lettek barátokból szakmai és szakmaiból baráti ismerőseim, akiktől akkor is tanulok valamit, ha éppen ők kérdeznek meg valamit tőlem. Jelenleg néhány barátommal egy internetes médiumként jellemezhető projektet futtatunk, abból biztosan sokat fogunk tanulni. Főleg akkor, ha nem sikerül.
Többször próbáltam befektetőtársakkal Magyarországon rádiót indítani vagy vásárolni, ez a mókavonat azonban mindig akkor siklik ki, amikor kiderül, hogy mi ezt kizárólag haszonszerzés céljából csinálnánk, nincsenek világmegváltó terveink. Egy kereskedelmi rádió típusú pénzgyárat szeretnék, aminek az oldalára fel is fújatnám csupa nagybetűvel, hogy PÉNZGYÁR.
- Élt egykor egy legenda arról, hogy Németországban, a Köln melletti RTL-székházon ez áll és megtetszett az ötlet.-
Mivel Magyarországon a rádiózás sem piaci alapon működik - ahogyan lényegében semmi más sem, arányaiban csekély befektetéssel többszörös hasznot lehetne generálni egyszerűen azzal, ha kiszolgálnák a közízlést, professzionális módon, akár állami hirdetők nélkül is. Miként azzal is, ha egy szórakoztatva informáló rádiót hozna össze egy befektető. Először a célcsoportot kell kiválasztani: Nagy számokkal akarunk versenyezni a lájkok korában és akkor egy általános, szórakoztató rádiót kell indítani vagy egy olyat, amit lényegesen kevesebben fognak hallgatni, viszont őket felveti a pénz és az irántuk érdeklődő hirdetők sokkal többet fizetnek miattuk, mint egy-egy akciós pulykafilé spotjáért? Akarsz-e ingyen „koncertre” sorban álló tömeget a rendezvényeid előtt egy áruház parkolójában vagy olyan hirdetőket akarsz, akik fizetnek a rendezvényedért egy kis klubban?
Mind a két módszer járható, de mind a kettőnek megvan a maga nehézsége. A népi-urbánus vita itt is kiütközik. Nehéz az „elit” részesének lenni úgy, hogy kiszolgálod a közízlést, mert a véleményformáló elit azonnal megvet - éppen ezért ez szinte sosem történt meg maradéktalanul, sok előadó és zene betesztel, de sosem kerül adásba. Ugyanakkor az is igaz, hogy nehéz úgy jó számokat produkálni egy igényesebb célcsoportban, hogy aki jómódú, az már általában nem magyar nyelvű médiatartalmakat fogyaszt, mert rá már szinte nem is céloz senki sok éve. El is szokott tőle. Fog-e még magyar gyártású lineáris médiatartalmat fogyasztani az magyar állampolgár, aki jól ért egy-két idegennyelven, Netflix vagy HBO GO előfizető, Jimmy Fallon vagy éppen Ivan Urgant néző, kéthetente pedig elrepül valahová a hétvégére?
A titkot nyilván nem fogom elárulni, de kicsit becsomagolva mégis megnevezem: Dolgozni kell! 
És nem a haverokat leigazolni, hanem azt, akit lehet, hogy annyira azért nem bírsz, de rá van szükség a munkában. Bárhol dolgoztam, azt láttam, hogy az értékesítők főleg az ismerőseiket hívják fel, hogy meglegyen a havi, vagy negyedéves elvárt bevétel, az ismerős pedig nyilván nem pusztán merő jószándékból költ ott, mert olyan jó barátnők az értékesítő Icával. Ha egy jól sikerült igényfelmérés után, egy normális eléréssel rendelkező helyen, külföldi vagy határon túli magyarok mentalitásával rendelkező csapattal rak össze az ember egy rádiót, talpas és profi értékesítőkkel, valamint rendelkezik néhány évre elegendő működési költséggel, felszántja az országot. És direkt nem lefedettséget mondtam, a korlátlan internetes csomagok korában.
Ha az anyagi rész rendben van, akkor lehet nagyon finoman, a tulajdonosi kör elvi vagy kulturális meggyőződésének megfelelő módon „feláldozni” valamit a potenciálisan megkereshető bevételből társadalomformáló, de nem kultúrmissziós célra. Engem ma már leginkább a menedzsmenti, produceri feladatok foglalkoztatnak a rádiózásban, nem akarok én mindenáron tündökölni - a rádióstúdióban -, igazán talán sosem akartam. Ha valaki megkeres egy jó ötlettel, az persze más, vannak műsorok, amiket szívesen megcsinálnék.
Már sok-sok éve olyan, elsősorban szociológiai és pszichológiai könyveket olvasok, amelyek segítenek megérteni a személyek és a tömegek viselkedését. Azt a kort éljük, amikor már konkrétan minden adat rendelkezésre állhat ahhoz, hogy az ember a megfelelő kapcsolókat mozgassa a megfelelő célcsoportban ahhoz, hogy a hirdetők, a partnerek és a médiafogyasztók is elégedettek legyenek.
Az a rizikófaktor is elmúlt, amitől a média és a showbusiness világa kaszinóra emlékeztetett: Ma már konkrétan meg lehet mondani, hogy miből lesz sláger és miből nem, csak nyilván mindannyian letagadjuk, hogy ez így lenne. Meg lehet mondani, hogy kinek mit kell mondani, posztolni, hogyan lehet az éppen szükséges érzelmeket kiváltani az emberekből. Él ezzel az eszközzel a magyar politika és a kereskedelem, a nemzetközi zeneipar, filmgyártás és média, éppen csak a magyar cégek nem váltak hatékonyabbá.
Három tényező határozza meg azt, hogy meddig lehet elmenni az új eszközök segítségével: A törvény, a cég döntéshozójának neveltetése és a cég bankszámlájának állapota. Sokakat viszolyogtat a felismerés, hogy miként működik a tömeg, de aki nem bírja a vért az ne álljon se orvosnak, se katonának.

5. Vissza tudsz emlékezni az utolsó pillanatra, amikor rádióstúdióba léptél? Mi éreztél?

Penetráns sütemény- és karácsonyfa-illatot.

thuroczyricsi.png

6. Meséld el kérlek, mit adott az életedben a rádiózás?

Kapcsolati hálót. Ez a legértékesebb tőke. Olyan, mint egy számítógépes játékban az örökélet, minden fegyver, végtelen pénz kód. Csak konvertálni kell.

7. Hogyan látod a rádiózás jövőjét?

Külföldön jól. A rádiót külföldön nem tudja kinyírni a Spotify, a Deezer vagy a Yandex. Music sem, mert az ilyesmi általában egy – a 4-es kérdésnél már taglalt módszerrel – kiválóan működő Winamp. Azokat a dalokat játssza, amiket az az adott személy szeret vagy potenciálisan szerethet. Ez az elem az, ami miatt a magyar rádióállomások veszélybe kerültek. Amíg a magyarországi rádiós „szakemberek” számára a műsorvezetők, a közszolgálati tartalmak, a játékok és minden beszéd csak kötelező rossz, amiből ki kell menekülni minél előbb, hogy ismét zene szóljon, addig a magyar rádiózás saját maga alatt vágja a fát. És egyszer ez a fa el is fog fogyni. A rádió attól rádió, hogy emberek készítik, akiknek van személyiségük. Valakit hallgatnak a hallgatók, nem pedig egy rádiót. Sebestyén Balázs mögött a falon lehet Danubius, Class FM vagy Rádió 1 embléma, tán majd egyszer egy másik, akkor is őt hallgatják azok, akiknek érdekes Sebestyén Balázs. Amerikában és Oroszországban, de még Romániában is, a rádiós műsorvezetők többsége pont olyan, mint az előbb említett magyar kollégájuk: Ha ők mondanak valami nagyon érdekeset, az hír. Azért hír, mert ők mondták.
De ezek az emberek sem úgy születtek, hogy tömegek voltak kíváncsiak rájuk. A rádiók ezekben az országban sok pénzt invesztáltak abba, hogy ahogyan a technika, úgy a műsorvezető is nagyot szóljon. Vettek újságokban, tévékben vagy a neten felületeket, ahol megismertethették az emberüket. Bizalmat szavaztak nekik, pénzt költöttek rájuk – azonban ezért olyan szerződést írattak alá mindegyikükkel, ami kölcsönösen szorító bilincs. Magyarországon Sebestyén Balázs, Bochkor Gábor, Jáksó László vagy Cooky - elsősorban - azért hallgatott műsorvezetők, mert a televízió felépítette őket. A Radio DEEJAY-ben 16 évesen Vadon Jani és Sebestyén Balázs műsorában szerkesztettem egy keleti zenéket játszó blokkot, így tudom, hogy semmivel sem voltak ügyetlenebbek, mint ma, csupán épp akkoriban került át Balázs az RTL-hez. Abban, hogy jelenleg Balázsék a leghallgatottabbak, a magyar RTL évtizedes munkája és befektetése nagyon benne van.
A második lépés azonban az, hogy ezek az emberek szerelmesek a munkájukba és iszonyatos energiákat ölnek bele abba, hogy éljenek és jól éljenek a figyelemmel. Hiába szerepeltetsz főműsoridőben és újságcímlapokon valakit, ha a munkáját ellinkeskedi és nem tanúsít alázatot azzal szemben. Ha nem lesz szemléletváltás a magyar piacon, akkor a reggeli és a délutáni műsorokat leszámítva, egyszerűen tényleg nem lesz értelme odaültetni embereket fizetésért ahhoz, hogy óránként 1-2 percben dalokat konfoljanak és termékmegjelenítési lehetőséget biztosítsanak az ügyfeleknek.
És, hogy még egyet csavarhassak az egészen:
Talán érdemes lenne egyszer megnézni, hogy egy 10 milliós országban, amely lakosságszámban akkora, mint egy-egy nagyobb világváros, vajon hány rádiónak kellene működnie és mit lehetne megváltoztatni ahhoz, hogy ezek FM-en mind országosak legyenek. Lehet, hogy Magyarországnak elég lenne 20-30 rádió, ha ezek mind egytől egyig jók és valóban versenyeznek egymással a kategóriájukon belül. Nem ördögtől való az sem, hogy egy rádió Debrecenből, Szegedről, a Balatonról vagy éppen Győrből szóljon az egész országban, hiszen egy időzóna van, pár óra alatt megvan keresztben az ország autóval, ez nem távolság.
Egy ideális piacon egy médiavállalatnak több rádiója van  -pl. Oldies, CHR, helyi zene, speciális, közélet vagy sport-, ezek együttes munkájával tudnak egy igazán csodálatos csomagot biztosítani az ügyfeleiknek. Látni arra utaló jeleket, hogy ez a magyar piacon is megjelenhet, de ezt előtte mindenképpen átrajzolt és teljesen újra kitalált keret-, és frekvencia-rendszerben kellene megtenni. Meg kellene beszélni, hogy a külföldi zene miért kizárólag angol nyelvű dalokat jelent a magyar rádiók zeneszerkesztőinek és miért a brit, a német vagy az amerikai listáról esik be egy-egy román, brazil vagy albán szám.
És Shakira, Enrique Iglesias meg a többiek miért nem spanyolul énekelnek a magyar rádiókból, miközben a Föld lakosságának többsége őket spanyolul hallgatja?
Kellene-e nem angolnyelvű idegennyelvű zenékre kvóta vagy legalább az EU tagjaként egy EU-országokra vonatkozó zenei kvóta?
Miért nem ismertek Magyarországon azok a francia, olasz, spanyol vagy éppen horvát és román dalok, amelyeket az európai emberek általában ismernek?
Ugyan mi kötné jobban össze a magyarokat az EU-val, mint a közös popkultúra?
Szükséges-e minden esetben a magyar kvóta, amíg bizonyos típusú zenékből összesen nincs annyi, amivel ki lehetne tölteni az 5 évnél nem régebbi magyar dalokra vonatkozó szabályokat?
Mi az, amit még szabad mondani adásban és mi az, ami már rombol, miközben legfeljebb csak rövidtávú hasznot hozhat?
Amíg ezek nem tisztázódnak, addig nagy az esélye annak, hogy a korlátlan csomagokkal eljön a rádiózásban a vadnyugat és egyszer csak mobilapplikációkon keresztül fogják hallgatni a magyarok a kedvenc rádiójukat...
...mert az FM-frekvenciával járó kötelezettségek sora jobban gátol, mint amennyit hoz. Lehet ezen mosolyogni, csak éppen a magyar YouTube-erek egy jó részét ma többen nézik videónként, mint ahányan sok magyar rádiót hallgatnak és magyar tévét néznek egy napon. A hirdető pedig már csak olyan, hogy általában megnézi, mire költi el a pénzét. Az is a hagyományos média feladata, hogy megértessék a piaccal: 2 millió tini megtekintése egy videón messze nem ér annyit, mint 200 000 keresőképes felnőtt kedvenc rádiójának reklámblokkja. Nemcsak a mennyiség számít, hanem a minőség is. Márpedig a hirdetők oldalán lévő döntéshozók sokszor a nagyobb számot választják és ezzel kárt okoznak a megbízóiknak is.

8. Mivel inspirálódsz, ha úgy érzed „leeresztettél”?

Zenélek, videókat forgatok, cégek kommunikációját és PR-jét oldom meg a társaimmal. Ez mind szociológiai-pszichológiai feladat. Régebben sokat stand upoltam, az is ilyesmi. Ezeket is azért csinálom, mert szeretem. Amikor nem ez történik, akkor jókat utazom és alszom.

9. Sorolj fel maximum három rádióst, akitől a legtöbbet tanulsz/tanultál?

Kalácska Gábor, Bolla Zsolt, Jáksó László. És mivel a kérdés magyarokra vonatkozik, a három a magyar igazság után jöjjön a plusz egy, a ráadás: Roman Jemeljanov, akinél ennél a szakmában számomra nagyobb agy nincs.

10. Itthon szerinted melyik az a három rádió, akik a legelőremutatóbbak?

Ilyet nem tudok mondani. Egyáltalán. A magyar viszonyok közt a zenei rádiók közül legjobban a jelenlegi Class FM, a Retro Rádió és a Rádió 88 szól.

+1 Ki legyen a következő?

Sevecsek Reni, Paprika Rádió, Kolozsvár. Magyarországon született, mégis Erdélyben találta meg a számítását a médiában. Ahelyett, hogy Magyarország szívná fel a határon túli magyar szakembereket, nagyon sok tehetséges ember külföldön jobban boldogul, a médiában is, mint ahol született.