Merengő: Az ego és a közönség

A blogunk nyitott szombatonként bármilyen szakmai írás megjelentetésére, főleg, ha az érdekes témákat feszeget a rádiózással kapcsolatban.
A továbbiakban Thuróczy Richard írását közöljük, kérésére egy betűnyi változtatás nélkül.
Beszélgessünk róla...sokat!

(Forrás: Paullus23)

Nagy klasszikussal indítok: „Az üléspont meghatározza az álláspontot.” Ez a közkinccsé érett gondolat az, ami befolyásolja a magyar hétköznapokat a médiában is. A rádiózásban tizenéves korom óta részt veszek és most, 31 évesen is úgy tűnik, hogy az adott médium véleményformálása fontosabb a kereskedelmi rádiókat üzemeltetők számára, mint a haszonszerzés.

Jól emlékszem arra, hogy miként indult a Neo FM: Mikor mi még a Sláger Rádióban pakolgattuk össze a cuccainkat, egy-két ember közülünk már a Csévi utcában volt egy olyan garázsban, ami fölött a radiocafé 98.6 szólt. Mármint nem egy kisrádióból, hanem a rádióstúdió volt a földszinten. Alatta pedig az országos, a sötétben, ablakok nélkül. Én ebben a kezdettől fogva egy erős szimbólumát láttam annak, ahogy a „budapesti véleményformáló elit” viszonyul a vidékhez, Magyarország lakosságának döntő többségéhez. Mindezt ráadásul úgy, hogy a Neo FM a legelején népművelésbe kezdett, a Comment:com-nak el is küldtek egy bemutatkozó hanganyagot arról, hogy milyen zenék fognak szólni. Volt ott a Jamiroquaitól kezdve minden, amit Manyi néni a Pocok Presszóban azonnal kinyom. Azért fontos, hogy Manyi néni mit hallgat, mert a rádiót a Sláger Rádió helyén indították, amit eleve az idősebb korosztály hallgatott, ha pedig ehhez még hozzávesszük azt a tényt is, hogy a magyar egy elöregedő társadalom, ahol már akkortájt is nagy volt az elvándorlás a tanultabb és nyelveket beszélő társadalmi rétegek közül, akkor elég nehéz megérteni, hogy mégis hogyan gondolhatta azt komolyan bárki is, hogy amennyiben Nyugat-Európában bevált klasszikus, „igényes” popzenét játszanak, akkor majd a magyar nép hirtelen megváltoztatja a preferenciáit és nem a dallamos könnyűzenét fogja igényelni Záhonytól Letenyéig, minél egyszerűbb ütemképlettel. Olyan ez, mintha a cigányzenekar az étteremben odamenne az asztalhoz és eljátszaná a prímás egyik kedvenc dalát. Utána pedig várnák az ezrest a vonóba. Aztán csodálkoznának, hogy nem jön. Tisztességes piacon a zenei kereskedelmi rádiók úgy indulnak és úgy üzemelnek, hogy a vezetők rendszeresen monitorozzák a célcsoport igényeit és ezen felmérések alapján állítják össze a zenét. És a helyzet úgy áll, hogy ez Szlovákiában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Romániában is így megy már, itt viszont fejben a „szakma” nagyrésze a 90-es években maradt. Az a szerény, nyomott véleményem, hogy ennek egyetlen oka a valódi verseny hiánya. Vannak időszakok, amikor valóban versenyre emlékeztető tüneteket produkál a beteg, de általánosságban elmondható, hogy a hozzáállás a munkaerő szintjén sem a versenynek kedvez. Önmegvalósítás, ego és néptanítás annál inkább előfordul.

Az eddig általam gyakran látogatott rádiókban a legtöbb munkatársam, néhány kivételtől eltekintve, valójában azért járt be a munkahelyére, mert ott fűtenek, el lehetett Facebookozgatni és közben zene szólt. Amikor már nagyon zavarta őket a célcsoportnak való zene, akkor megnyitották a YouTube-ot és hallgatták a kedvencüket. A pulton is, ahelyett, hogy az adást hallgatták volna. Aztán kimentek ők a rádió konyhájába társasági életet élni, majd a nekik szimpatikus kollégákkal ide meg oda járkáltak, miközben valahogy mindig maradt egy-két nyereménytévé vagy nyeremény-fesztiváljegy, amit ki lehet bindzsizni. Amíg szól a rádió, tart a jólét, addig szól és tart. Ha nem, akkor meg ott vannak a haverok, a kapcsolati háló emocionális része, amibe belecsimpaszkodva jön a következő munkahely. Nagyon ritkán találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valakit kirúgnak. Előfordult, de engem például még senki sem tisztelt meg ezzel. Én bárhol is dolgoztam, az a rádió bezárult. (A Neo FM annyiban kivétel, hogy miután kollektíven felálltunk, néhány nap múlva valami furcsa káosz lett úrrá a stúdión, hogy aztán az azt okozó csapat se kapjon fizetést és végül ténylegesen elnémuljon.) Oroszországban azt láttam és látom a mai napig, hogy ahogyan Magyarországon a tévéknél, úgy ott a rádióknál is napi hallgatottsági adatok vannak és ezeket ugyan nem publikálják, ám figyelik. Biztos vagyok abban, hogy ez az Egyesült Államokban és Franciaországban is így megy. Ha egy műsorvezető néhány alkalomnál többször csúszik be a táblázatban a piros vonal alá, akkor egyértelmű, hogy a személyével és a produkciójával van a baj. (Amióta a telefonos applikációk és a digitális rádiózás korszakát éljük, sok helyen már azt is látják, hogy mely daloknál kapcsolnak el a legtöbben. Tud ám a zenei szerkesztő vagy vezető is kukoricán térdepelni, ha úgy van. És igen, ahogy Fluor óta tudjuk, általában úgy van.) Nem nagyon szokták ezt a problémát orvosolni mással, mint azzal, hogy keresnek a helyére mást, azonnal. Romániai, szlovákiai és boszniai rádiós ismerőseim is azt állítják, hogy ez náluk is így megy (az időintervallum hossza azonban a piacok mérete miatt eltér). Ezek után nehezen tudom elképzelni, hogy a Magyarországról túlzottan kitüntetett figyelemmel követett brit rádióknál más lenne a helyzet. Ha a Formula 1-ben rendszeresen a Q3-ban maradsz, a csapattársad viszont eljut a Q1-ig is, aztán a versenyen még el se engeded, amikor kört akar neked adni, akkor elég hamar keresnek a helyedre egy másikat. Attól még te zseniális ivócimbora lehetsz, jó lehet veled tekézni járni és csodálatosan énekelhetsz a karaokeban, de rontod a bizniszt. Nincs ebben semmi személyes, de ki vagy rúgva. Na, hát ez errefelé elég ritka.

Mivel ilyen kényelmes, félszocialista létezés lengi körül ezt az iparágat (is), ezért aztán a teljesítményt kommunikációval szokás kikozmetikázni. Ilyenkor kerülnek elő az olyan statisztikai adatok, hogy kit hallgatnak a legtöbben a 15-17 év közötti, a földönkívüliek létezésében hívő bajszos nők körében, 9:37-9:51 között, hétfőn, esős napon. Ha pedig Budapesten ezt csinálják, nehéz haragudni a vidéki kollégákra azért, mert kénytelenek ehhez idomulni. Sokakkal ellentétben én nem felejtettem el azt, hogy milyen vidéki rádióban dolgozni, ahol a helyi erősember képes kivetetni a gépből a Depeche Mode-ot, mert az előző felesége, az a mocskos művésznő, azt rajongta. Ez a probléma általános az olyan társadalmakban, ahol 30 évvel korábban nem éppen a hosszútávú piaci lét határozta meg az emberek életét. A könnyűzenétől az autókereskedésekig mindenhol jelen vannak azok a tulajdonosok, akik azért, mert birtokolnak egy vállalkozást, úgy is kezelik, mint egy tárgyat. Ha neked van egy tűzőgéped, nem igen értékeled, ezért, ha hülye voltál és becsípted az ujjad, akkor hajlamos vagy földhöz vágni úgy, hogy aztán darabokra törjön. Ha neked egy vidéki rádió vagy bármely más üzleti vállalkozás anyagilag akkora befektetés, mint másnak egy tűzőgép, akkor – ha nem piacgazdaságban szocializálódtál, hanem inkább egy barlangban – képes vagy azt is szétcseszni, mert „megteheted”. Ilyenkor, egy olyan ember, aki ért máshoz is, tehát nem szakbarbár, fogja magát és odébb áll. Megtettem én ezt néhányszor már (ezek voltak azon ritka esetek, amikor a rádiót jóval azután zárták be, hogy én eljöttem) és ha kell, megteszem máskor is. Tudok olyan országosan ismert műsorvezetőről, aki jobban él, mint amikor rádiózott és A-kategóriás volt ebben a kicsi országban. Aki viszont egész életében a kapcsolati hálójából élt és azért kapta az ülést a magyar rádiózás F1-jében, de akárcsak egy kisebb kategóriában is, mert jó fej, jól énekel a céges karaokeban és jól tudja eladni magát az életben is, az egy ilyen közegben mindig nagy túlélő lesz, mert nincs versenyre kényszerítve.

Ez a problémakör nem a rádiózás sajátja, ez a magyar társadalom rákja, amely nem ideológiai, politikai vagy egyéb kérdés, hanem pusztán társadalmi-szociológiai. Valamennyi probléma, amely a magyar rádiózást lenyomja, ebből ered és abból, hogy a résztvevők nagyrésze nincs valódi piaci kényszer alatt. Azért írom ezt a posztot, mert úgy látom, hogy az Állam az utolsó ék a magyar rádiózás alatt, ami megóvja attól, hogy bezuhanjon a szakadékba. Annyira elment az ország mellett (ezen a területen is) a világ, miközben a piaci költések nagyrészét szinte kizárólag külföldi cégek kampányai teszik ki (akik igen is megnézik, hogy hol költenek), hogy cselekvés nélkül a magyar rádiózás hamarosan nem lesz több, mint egy drága hobbi, amit az Állam dotál. Ez egy szakmai blog, szóval legalább egymásnak ne hazudjunk: Ha mindenkinek abból kellene megélnie, amennyit valójában ér a munkája, most a többség nagy bajban lenne. Sok magyar YouTube-videós és Instagram-művésznő több embert ér el, mint egyes rádiók egész álló nap, a hirdetők pedig nem hülyék, legalábbis, ha tisztességes az ügynökségük és nem maguk vásárolnak. (Tisztelet a tájékozott kivételnek.) Van különbség egy tartalmas beszélgetés és egy yachton cicit villantó fotó között, de az eltérés oka a célközönségben lakozik. És az a rossz hírem van, hogy az a tömeg, aki a tartalmasabb dolgokra vágyik, döntő hányadában már alig fogyaszt magyar médiatartalmat. Ugyanis beszél angolul, franciául, spanyolul, oroszul vagy németül és amióta kedvére válogathat az amerikai, brit vagy akár olasz tévéműsorok, rádióműsorok, podcastok, vlogok, blogok és más egyebek közül, azóta köszöni szépen, ő már látja a különbséget. Nincsenek illúzióim, soha nem lesz annyi pénz a magyar piacon, hogy fel tudd venni a versenyt egy Z100-al, az Avtoradio-val vagy az OÜI FM-mel és elég abszurd lenne, ha egy magyar rádióállomás stúdiójába jönne el beszélgetni Kanye West vagy Maître Gims. Azonban tudsz valamit, amit egy idegennyelvű, külföldi stáb, sok millió keményvalutából sem: Magyarul szólhatsz olyan témákról, olyan zenéket játszva, amiket csak a kelet-európaiak értenek. Abban a formában, ahogy ma működik a magyar rádiók többsége, egyszerűen elvész a rá felfutó netes térben. Az nem megy, hogy a műsorvezetők márkaépítésére a rádiók alig költenek, de ha egy tévé sok év alatt és sok pénzből felépít egy arcot, akkor beteszik egy rádióba hangnak, hogy hozza a számokat. Az nem megy, hogy piaci Grand Canyonok vannak a zenei kereskedelmi rádiók között. Az pedig végképp nem megy, hogy a magyar rádiók tartalomgyártás és (!) terjesztés terén nem érkeztek meg még 2008-ba sem.

Szörnyű látni, hogy amikor itt vagy a Radiosite-on a szerzők megpróbálják a maguk finom módszereivel kinyitni a magyar rádiósok szemét arra, hogy már a környező országokban is megérkeztek 2018-ba, akkor talán csak az anyjukat nem kezdik el szidni azok, akiknek segíteni próbáltak. Sokaknál konkrétan érezni lehet azokat a félelemre utaló jeleket, amik elárulják, hogy ők rettegnek a változástól. Istenien elvannak ebben a tengi-lengi semmiben, csodálatos dolog, hogy a hobbijukkal foglalkoznak, aztán amíg van olyan hülye, aki ezt valamiből finanszírozza, addig isteni, ha nincs, akkor keresnek valakit, aki hibás. Nyilvánvalóan a hibás csak egy tetszőleges politikus vagy nagyvállalkozó lehet, hiszen őket senki sem szereti, tehát érdemes beléjük rúgni.

Pedig az elmúlt 30 évben senki sem tiltotta meg, hogy valaki megtanuljon legalább egy idegennyelvet úgy, hogy bármiről el tudjon beszélgetni bárkivel. Hogyha érdekli a szakmája, akkor hallgathasson külföldi rádiókat, olvashasson szaksajtót, figyelhesse akárcsak azt, hogy a környező országokban (amelyekhez Magyarországon történelmi okok miatt 1000 éves kulturális kötődéssel rendelkezik) milyen zenék szólnak. És ha összehasonlítasz egy szlovák, egy ukrán, egy román, egy szerb vagy egy horvát zenei rádiót (választott célcsoporttól és stílustól függetlenül) azzal, ami Magyarországon szól, akkor nagyon kevés egyezést találsz a játszási listákon. Sokat elárul a „piacról” az is, hogy még egy román nyelvű világsláger is Németországból pattant ide vissza a 2000-es évek közepén. Ezek az idők mára elmúltak, most Nagy-Britannia az orákulum, az az etalon, most azt kell másolni, mert az a fejlett és követendő mintapélda sokak szerint. Amikor pedig beülsz az autóba és szétnézel Somogytól Borsodig vagy amikor megnézed az Artisjus YouTube-ra vonatkozó játszási listáját, valahogy kevés az indie meg a művészet, annál több az egyszerűség, az életszeretet meg a dallam.

A körülmények másodlagosak, ha az ember ért ahhoz, amit csinál. Azokra az emberekre, akik értenek hozzá, mindig szükség lesz. Az elmúlt időszak legjobb példája erre Tiszttartó Titusz, aki a viharvert Petőfit a leghallgatottabb rádióvá tette úgy, hogy még a stábhoz is alig nyúlt hozzá. Igaz, ő előtte összerakott többek között egy Class FM-et és egy Danubiust is, de én még a Juventusos időszakára is emlékszem. És van még néhány olyan szakember Magyarországon, aki még ilyen társadalmi és gazdasági körülmények között is jól teszi vagy tenné a dolgát. Az a trükk, hogy érdekli az, amivel foglalkozik és szereti, amit csinál. Szóval, amikor itt vagy a Radiosite-on olyan cikk jelenik meg, ami a fejlődést szeretné segíteni, talán nem támadásnak kellene venni.

Az elmúlt hetek legfontosabb közbeszédtémája lett a Budapest versus vidék és egyáltalán nem baj, hogy ez az idő végre eljött. Talán, de csak talán, el kellene végre fogadni, hogy a magyar ember nem holland, nem brit és hogy sokkal közelebb van ízlése egy románéhoz, egy ukránéhoz vagy egy horvátéhoz, mint egy íréhez. Mindegy, hogy kereskedelmi, közösségi vagy közszolgálati médiumban dolgozol, úgy kell megszólítanod az embereket, hogy rád is figyeljenek. Ugyanis téged ezért fizetnek. Ha a saját hülyeségedet fújod, akkor, ahogyan egy hétköznapi beszélgetésben is el(ő)fordul, elfordul és keres mást, aki azt mondja, amit hallani szeretne. És ha már mindenképpen akarsz egy kicsit nevelni is, akkor még inkább szükséged van arra, hogy megbízzon benned és megkedveljen. Az pedig nem úgy kezdődik, hogy te majd megmutatod a frankót. Rádiók és tulajdonosaik jönnek és mennek, de a közönség marad. A Facebook Hírfolyama például pont jó példa arra, hogy miként kell hozzáállni ahhoz az emberhez, akitől a legdrágábbat, a szabadidejét szeretnéd megszerezni. Tiszteld a közönséget! Még akkor is, ha megvan róla a véleményed. Ha nagyon rosszul érzed magad miközben nekik játszol, akkor válassz valami másik szakmát.

Köszönjük Richard!