"Több mint húsz éve csinálom, és a varázslat még mindig nem múlt el…" - Staféta Vas Mayával

Saját magáról azt írja, hogy ’beszélő asszony-extrákkal’. Pedig ő egy 'extra asszony, aki beszél'...és tanít...és ad. Hihetelen számomra az a harmónia, ami már egy telefonhívásból, vagy ebből a kérdezz-felelekből is árad. Végig azt éreztem, hog még, még olvasni akarok tőle.
Karácsonyra, rádiósként igazi ajándék lesz most nekünk Ö, az éjszaka királynője, akinek még saját wikipédia oldalt is csinált valaki...
Hölgyeim és Uraim!
Vas Maya!

1. Vissza tudsz emlékezni az első pillanatokra, amikor rádióstúdióba léptél? Mit éreztél?

Elöljáróban annyit, hogy én nem készültem soha rádiósnak, a ’véletlen’ hozta így. Régen, amikor néztem a tévében a beszélgetéseket, és körülöttem el voltak ájulva az emberek, hogy hú, meg ha, mekkora dolog ez, sosem értettem, miért vannak annyira oda attól, hogy valaki valamilyen dobozban beszél. Azt éreztem, hogy én is meg tudnám csinálni, mert szeretek beszélgetni.
- Jelzem, kiskoromban annyit csacsogtam, hogy anyukám mindig azt mondta, hogy ha meghalok, külön kell majd agyonverni a nyelvemet. Később jót mosolyogtunk ezen, hogy nem gondolta volna, hogy a beszélőkémből fogok megélni :) -  
Aztán huszonéves koromban egy interjúra mentem a Kossuth Rádióba és feltették a kérdést, hogy van-e kedvem riporterkedni, mert jól felvágták a nyelvem. Én is feltettem az egyetlen kérdést, ami a válásom után az egészből izgatott: fizetnek-e érte. Mondták, hogy igen. Na, így lettem rádiós. Hogy mit éreztem? Mivel az első percben kilöktek az utcára montázst készíteni, amiről azt se tudtam, hogy eszik, vagy isszák, és azt mondták, hogy vissza ne merjek estig menni, csináljam az anyagokat...hát jeges rémületet. Kevés dologtól irtóztam jobban, mint idegeneket leszólítgatni az utcán, de kénytelen voltam. Mikor este visszamentem jött a vágás, amit viszont szerencsére gyorsan megtanultam, kapóra jött a zenész mivoltom, hiszen addig énekesnőként, gitárosként léteztem. A második sokk az volt – és ez hamar bekövetkezett -, amikor élő adásban kellett megszólalnom, de a kollégáknak köszönhetően azt is megugrottam valahogy.

2. Hogy emlékszel vissza, hogyan fejlesztetted magad az elején?

Igyekeztem tartani a lépést. Állandóan volt feladatom, és folyamatosan kaptam a visszajelzéseket, hogy mi jó, mi nem. Az hamar kiderült, hogy nagyon gyorsan tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel. Jóval később jöttem rá, hogy nyilván azért, mert mind a mai napig őszintén érdekel mindenki, akivel beszélgetek. És én nagyon szeretek beszélgetni. A boltban, az önkormányzatnál, az autószerelőnél, és egy rádió stúdióban is. Az elmúlt több mint két évtized alatt nagyon szerencsés voltam, mert fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt. Tőlük, általuk tanultam. A ’Napközben’ műsor csapata volt az első, utána Bochkor Gábor, akitől a kereskedelmi rádiózás alapjait tanulhattam el hajnalonként élő adásban. Az induló Star Rádió-ban Mario Colantonio tanított olyan dolgokat, amik nélkül szerintem nem állhatna, vagy épp ülhetne senki mikrofon mögé. A Sláger Rádióban pedig Bolla Zsolt programigazgatónkkal nyüstöltük egymást, és persze ott volt Andy Bloom, a fantasztikus ’coach’, aki világszerte tanítja a rádiósokat. Javarészt arra, hogy hogyan találják meg a saját hangjukat, és hogyan merjék megmutatni a saját egyéniségüket. Nélküle azt hiszem, emberként sem lennék az, aki most vagyok, a személyiségem építésében  - újraépítésében - hatalmas szerepet játszott. Mario egyébként rákényszerített minket anno arra, hogy ’visszahallgassuk’ a műsorainkat. Kimondhatatlanul utáltam, mert mindig elégedetlen voltam magammal. Viszont ebből kimondhatatlanul sokat tanultam, és tanulok a mai napig. Mert igen, bár már rég óta senki nem kötelez rá, szoktam hallgatni magam. Hogy tudjam, min lehet és/vagy kell változtatnom, hogy jobb legyen a beszélgetés. Bár ő szigorúan véve televíziós, nem hagyhatom ki a sorból Friderikusz Sándort. Aki varázslatosan tud valóban Odafigyelni az emberekre. Ha meghallgatsz egy rádióműsort, vagy nézel egy tévéinterjút, sokszor látod, hallod, hogy a kérdezőt nem érdekli igazán, hogy mit mond az úgynevezett interjúalanya. A tekintete, vagy a hangszíne, a lélegzetvétele elárulja, már a következő kérdését akarja feltenni, vagy túl akar lenni az egészen. Sándornál, ha csak két mondatra is futottál vele össze a folyosón, mindig az érezted, hogy lehet, hogy csak öt vagy húsz másodpercre találkoztatok, de abban az öt vagy húsz másodpercben ő valóban figyelt rád. És a játékosokra, vendégekre is, mindig. Arról nem is beszélve, hogy milyen alaposan, precízen készült fel minden egyes műsorra, melynek felvételében volt szerencsém részt venni, és ezt végig nézni. Azt be kell vallanom, hogy – szerintem gyári beállítás - autodidakta vagyok. Kamaszként például, mikor rájöttem a hiányosságaimra, vettem egy illemtankönyvet, és abból megtanultam mindent, amit lehetett. Mivel kb. három éves koromtól énekesnő akartam lenni, már csöppnyi lányként is úgy gondoltam, ahhoz, hogy szépen énekelhessek majd, az az alap, hogy szépen tudjak beszélni. Ezért erre mindig nagyon figyeltem. Hallgattam a rádióban az embereket, a körülöttem lévőket, kiszűrtem, hogy mi tetszik, és mi nem. Négy éves koromban tanultam meg olvasni, onnan faltam a könyveket. A nyelv egy csodálatos eszköz, a magyar nyelv pedig különösen gazdag, fantasztikus játékteret biztosít azok számára, akik szeretik a szavakat.

3. Volt-e műsor álmod, és van-e még műsor álmod?

Konkrétan műsor álmom soha sem volt. Az élet viszont úgy hozta, hogy a rádiózásban minden sávot, és szinte minden műsortípust kipróbálhattam. Bagoly alkatomnál fogva az esti, éjszakai műsorok közelebb állnak hozzám, és a személyiségemhez is ez illik jobban. Az este számomra meghittebb, otthonosabb, mint a reggel. Sokkal nagyobbakat lehet beszélgetni, jobban megnyílik az ember…
Ülni a stúdióban úgy, hogy adott esetben látod a kivilágított város fényeit, vagy épp azt, ahogy lemegy a nap…varázslatos.

Egyébként, amikor már rádóztam, tévéztem - utóbbit javarészt szerkesztőnként - három dolgot tudtam:

• az RTL-en szeretnék ’Hang’ lenni,
• a Sláger Rádióban műsort vezetni,
• és teljesen mindegy, milyen ’szerepkörben’, de Friderikusz Sándorral dolgozni.

Végtelenül hálás vagyok, hogy mind a három megadatott.

Évek óta bennem van – és most rádiózást tekintve off topic leszek -, hogy nagyon szeretnék egyszer egy igazi, nagy, mondjuk amerikai szuperprodukcióban dolgozni. Mint Friderikusz Sándor esetében, mindegy mit, akár szendvicseket is kenek, csak lássam, hogy működik. Hogy tanulhassak. Pár éve még zombinak is jelentkeztem az egyik ilyen produkcióba, de nem vettek fel. Szerintem túl gömbölyű voltam hozzá, mert a zombikba ugye a lélek már hálni sem jár, és ezt rám nagyon nem lehet mondani. 

4. Most hogyan fejleszted magad?

Ha rádiózom, továbbra is visszahallgatom a saját műsoraimat, és ha módomban áll, tanítok, amiből néha az az érzésem, hogy én tanulok a legtöbbet :)
Fantasztikus látni azt, ahogy az életük, pályájuk elején álló emberek elkezdenek felszabadulni, megnyílni, és a legszerencsésebb esetben szárnyalni is. A tanítás azért is jó, mert általa mindig szembesülhetek a saját hiányosságaimmal.

Bocs, de muszáj itt felhoznom a nagy kérdőjelet, ami bennem van. Sok esetben a különböző média és kommunikációs iskolákban kvázi csak elméleti oktatás van. Persze van, mondjuk egy hónap kötelező szakmai gyakorlat - már, ha van -, de a tanítványaim esetében eddig azt láttam, hogy például másod, harmadévesek, rendszeresen kapnak feladatokat, amiket osztályoznak - pl. kisfilm készítése -, de az életben nem voltak még televíziós forgatáson vagy rádióstúdióban. Elviszem őket a forgatásra, rádióba, és azt látom a szemükön, árad a lényükből, hogy olyanok, mint a kisgyerek a cukorkásboltban. Ámuldoznak, bűvöletbe esnek, vagy épp nem. Szerintem egyrészt valódi tapasztalatok nélkül nem lehet egy szakmát megtanulni, másrészt, ami az elméletben működik, az a gyakorlatban sokszor nagyon nem, vagy nem úgy. Harmadrészt meg, miért kell annak a fiatalnak évekig olyasvalamit tanulnia, amiről amikor kikerül az életbe, rájön, hogy nem is az ő világa? Ha az első évben kiderülne, nem jobb volna? Vagy ha az első évben ’megfertőződne’ a rádiózással, tévézéssel, újságírással, nem tanulna lelkesebben, nem lenne felkészültebb, amikor végez?! Azt pedig, hogy légzéstechnikát elvétve tanítanak olyan embereknek, akiknek a tervek szerint a beszéd lesz - vagy már az - a kenyere, egyszerűen nem is tudom, minek tartom…
Volt olyan tanítványom, aki nagyon súlyos pénzeket fizetett már ki a kommunikációs iskolákban, és amikor hozzám került, nem tudta megtalálni azt, hogy egy mondaton belül mi a lényeges, és olyan énekelve olvasta fel a híreket, mintha legalábbis az Operettszínház színpadán lenne…

Na, a röpke kifakadás után vissza a kérdésedhez :)
Ami szerintem mindenkinek elengedhetetlen lenne - a mikrofon, kamera előtt létezőknek meg főleg -, az az önismeret. Ha jól akarod élni az életed, jól akarod magad érezni egy olyan munkában, amit szeretsz, azt nem lehet úgy, ha a hátizsákodban bazi nagy köveket cipelsz. Az önismereti folyamat az, aminek a során kemény munkával, könnyekkel, de képes leszel megtalálni, és egyenként kiszedni a hátizsákodból a köveket. Egyre kevésbé húznak vissza, egyre szabadabban tudod tenni a dolgod, és megélni a pillanatokat.

5. Vissza tudsz emlékezni az utolsó pillanatra, amikor rádióstúdióba léptél? Mi éreztél?

Hatalmas fáradtságot, és Hálát. Amiért megadatott. A helyzet az, hogy legyen szó rádió vagy tévéstúdióról, ez az érzés gyakran elárad bennem. Több mint húsz éve csinálom, és a varázslat még mindig nem múlt el…

6. Meséld el mit adott az életedben a rádiózás?

Csöppnyi koromtól mindig énekelni akartam. Sosem hittem, hogy lenne bármi más, ami ’kiválthatná’ a zenét. Amit ugyanúgy tudnék szeretni. Sok éve rádióztam, tévéztem már - nálam a kettő hol felváltva, hol párhuzamosan zajlik -, amikor rájöttem: otthon vagyok. Azért azt hozzáteszem, hogy sok embernél látom, hogy a saját identitásukat a munkájukkal, munkakörükkel, beosztásukkal azonosítják, és ez nagyon nem ’egészséges’. Az, hogy ’ki vagyok’ én, nem attól függ, hogy éppen mit csinálok. Igen, tudom, kemény, életre szóló - önismereti - feladat a válasz keresése, de akinek a létezésének az alapjául egy beosztás szolgál, az nagyon ingoványos talajon áll. A Sláger Rádió megszűnése után nekem nagyon kemény menet volt valóban rátalálni saját magamra. Arra a hat évre rámentek a kapcsolataim – teljesen alárendeltem mindent a rádiónak -, ott maradtam egy légüres térben a hatalmas kérdőjellel, hogy ki vagyok, mennyit érek. És úgy éreztem elfogytak belőlem a szavak. Nem is vágytam évekig a mikrofon mögé, egy rakás ’civil’ szakmát kipróbáltam, megtanultam. És milyen jól tettem, mert rájöttem, hogy mennyi minden van, amit a rádiózáson kívül élvezettel lehet csinálni. És amikor felbukkant a lelkemben, hogy már talán újra van mit mondanom, jött a felkérés... Talán nem ide való, mert itt, most lelkesedni kellene, de én úgy gondolom, a rádiózás nem csak adni tud, de elvenni is. Ha valaki igazán ’jó’ rádiós akar lenni, annak legyen a rádión kívül élete, hobbija, másik hivatása, járjon iskolákba, képzésekbe, nyitott szemmel, próbáljon ki sok-sok dolgot, ne csak a média belterjes világában mozogjon, barátkozzon minden féle hivatású, végzettségű emberrel. Gazdagítsa, színesítse a mindennapjait, saját magát, az életét, ez által sokkal felkészültebb, kiegyensúlyozottabb, tapasztaltabb lesz, sokkal jobban bírja a gyűrődést - mert rádiósként bírni kell ugye -, és sokkal többet tud adni. A hallgatóknak és a beszélgetőtársának, társainak is.

7. Hogy látod a rádiózás jövőjét?

Azt gondolom, hogy a jövő ’online’ van. Amikor online marketingben, brandépítésben igyekszem valakinek segíteni, azt szoktam mondani, megteheted, hogy nem foglalkozol vele, de ’ha kimaradsz, akkor lemaradsz’. Mindig nagyon meglepődöm azon, amikor nálam jóval ifjabb emberek foggal, körömmel ragaszkodnak olyan dolgokhoz, amiket ’a társadalom jövője’, a fiatalok, már rég túlhaladtak. Lehet arról beszélni, hogy ez jó vagy nem, de szerintem nem érdemes. A világ – hál’ Istennek – nem áll meg. Változik, fejlődik. Szinte óráról órára csoda technikai megoldások születnek. Az már rajtunk, a mi emberségünkön múlik, hogy mire és hogyan használjuk őket.

8. Mivel inspirálódsz, ha úgy érzed „leeresztettél”?

Mindig arra kértem az Égieket, JóIstent, Világegyetemet, mindenki nevezze, ahogy jól esik, hogy addig csinálhassak valamit, ameddig nem fásulok bele. Amíg tényleg érdekelnek az emberek, amíg nem rutinból kérdezek. És az élet azt adta, hogy minden addig a pillanatig tartott, amikor már elkezdtem gyanakodni magamra, hogy ’én már nem vagyok benne a beszélgetésben’, vagy épp a megszólalásban. Persze, előfordul akkor is, amikor nagyon szeretsz valamit csinálni, hogy vannak hullámvölgyek. Tudni kell felismerni, hogy melyik, melyik. Az önismereti munka egyik hozadéka például, hogy egyre könnyebben és gyorsabban hozod ki saját magad a hullámvölgyekből. Sokan nem hiszik el, de nekem lételemem a Csend. Otthon nagyon ritkán szól a rádió vagy a tévé. Ne úgy képzeld, hogy törökülésben, szentfazék arccal ülve, ájtatos manóként meditálok folyamatosan, de a meditáció, a jóga, vagy épp a lakásfestés, barkácsolás, mütyürkézés nélkül nem tudnám elképzelni az életem. Persze, mindezt csendben. Aztán elindítok egy zenét, és dalra fakadok. Szeretek úgymond karaokézni, csakúgy énekelni a saját örömömre. A macskáim ezt illetően még nem döntöttek. Vagy csak én nem értem, hogy most azért gyűlnek körém, ha énekelek, mert annyira élvezik, vagy esdekelnek, hogy hagyjam már abba :)
Egyébként az úgynevezett ’állatok’ nélkül se szeretném elképzelni az életem, fantasztikus dolgokat adhatnak nekünk, és mi nekik. A lelki dolgokon túl/mellett, és most kibújik belőlem a természetgyógyász: jót tesznek a vérnyomásnak, csökkentik az infarktus kockázatát, és sorolhatnám. Egyébként úgy hat éve a véletlen folytán ’macskásodtam el’ – nyugi, csak kettő van -, és életem egyik legjobb ’véletlenének’ tartom azt a találkozást. De nagyon szeretek külföldi talkshow részleteket nézni, persze ez már szakmai ártalom is, talán. Szeretem a sorozatokat, a filmeket, a saját magam kedvéért – meg azért, mert egyszer volt egy filmes műsorom és úgy maradtam -, rákeresgélek a színészek hátterére, munkáira, érdekel, hogy mitől lettek azok, akik, mi hajthatja őket előre. Mivel általában angolul nézek mindent - magyar felirattal, vagy anélkül - így sokkal jobban kijön a színészi játék, a karakter fejlődése egy-egy sorozaton belül, és ezt nagyon élvezem. Nézem a filmes bakikat, és az ’így készült’-eket, érdekel mindennek a háttere, a hogyanok és a miértek.

9. Sorolj fel maximum három rádióst, akitől a legtöbbet tanulsz/tanultál?

Andy Bloom, Mario Colantonio

10. Itthon szerinted melyik az a három rádió, akik a legelőremutatóbbak?

Őszintén szólva, erre nem tudok válaszolni. Hogy mi az előremutató, az szerintem bizonyos szinten ízlés kérdése is. Szakmai szemmel nézve nyilván vannak olyan rádiók, amik profin ’össze vannak rakva’, tudod, ahol minden a helyén van. A station voice-tól a promókon át a hallgatók ’megszólításáig’ minden ki van találva. Ezt hallom, értékelem. Azonban a zene, amit játszanak, nem áll hozzám közel, tehát nem feltétlenül szeretném azt remélni, hogy az olyan típusú rádiók lesznek a jövő, bármily jó is szakmailag. Szerintem erről olyasvalakit kell kérdezned, akinek rálátása van az egész rádiós piacra, és félre tudja tenni a saját ízlésvilágát, tehát egy igazi profit. Én nem tartom magam ’szakértőnek’, én csak beszélgetek. Ha kérdezik, hogy mi vagyok, azt szoktam mondani, hogy ’beszélő asszony- extrákkal’ :) Ahogy szerintem már lejött, nem követem folyamatosan nyomon azt, hogy mi szól az éterben. Ilyen értelemben ’sima hallgató vagyok’, aki a kocsiban kapcsolgatja a rádiót, és ott ragad le, ahol tetszik a zene, vagy érdekli a beszélgetés.

+1 Ki legyen a következő?

Ez a legnehezebb kérdés, hiszen a korábban említetteken kívül is sok olyan kolléga van, akinek szívesen átadnám a stafétát, mert sokat tanultam tőle, mert kedvelem őt, azt, ahogy rádiózik. Viszont az utolsó kérdésed okán azt hiszem csakis az egyik legkedvesebb ’őrült’ rádiós jöhet szóba, akit énekesként, műsorvezetőként, és programigazgatóként is többen ismerhetnek. Szeretem benne azt, hogy minden ’szerepében’, ahol együtt dolgoztunk önmaga tudott maradni. Ő az, akit bőszen kérdezhetsz a rádiózás jövőjéről. Időnként szoktunk erről beszélgetni, de bevallom sokszor már a harmadik kanyarban elvesztem a fonalat. Egyszerűen megszállott és kész. Ő Kalácska Gábor.