Merengő: Miért sz@r a zene a rádióban?

Olvastam egy irtó érdekes cikket a Recorder-en Mark Fisher zenei újságíróról és kultúrkritikusról, aki januárban halt meg. Egy hihetetlen impulzív életművet hagyott maga után, aminek kapcsán most mi is bátran merenghetünk néhány hétig.

Az alcímben szereplő idézet is Fishertől származik:

“A 21. századi popkultúra nem más, mint 20. századi popkultúra, HD minőségben streamelve"

Azaz szerinte hiába férünk hozzá több zenéhez, mint eddig bármikor az emberiség történetében – ráadásul mindezt jobb minőségben, mint korábban –, valahogy mégis minden túl ismerősnek tűnik.
Sidó Zoltán cikkében ki is jelenti:  

Nem is arról van szó, hogy régen egyszerűen minden sokkal jobb volt és ez mára valamiért elmúlt. Ami Fisher szerint elveszett, az a kultúra képessége arra, hogy sokszor öntudatlanul is, de reflektáljon az aktuális társadalmi helyzetre, és merész alternatívákat villantson fel a mindennapok jól ismert viszonyaihoz képest.

És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden jobb volt. Régen csak tökösebbbb és ugyanakkor mondanivalóval teltebb volt.

"Semmi nem hal meg többé” –  ezt már megint Fisher mondta.
Anélkül, hogy elemeznénk, hogy mire gondolt a gondolkodó, tudhatjuk, hogy az internet volt az.
Az internetnek köszönhetően ugyanis bármelyik kulturális irányzat hozzáférhető és bármikor fel is támasztható.
Ha pedig ebbe belgondolunk az elmúlt évek mainstream zenei kínálatának vizsgálatakor, akkor máris itt állunk ahol.
- Egyébként ezt a jelenséget taglalta Simon Reynolds is nagy vitákat kavart könyvében, a Retromaniában.

Fisher rájött miért lehet ez folyamatos visszanyúlás. Az ok pedig leginkább bennünk emberekben keresendő. Beletörődtünk. Mi is, meg a zenészek is. És így, mindenkivel együtt mi rádiósok is.

Fishert ezt a “kapitalista realizmusnak” nevezte. Szerinte napjaink popzenéjében rengeteg módon észlelhető ez az irányzat. Egyik megnyilvánulási formája az, hogy alternatívák, biztató jövőképek és utópiák hiányában kénytelenek vagyunk állandóan a múltban vájkálni. De ugyanerre példa a kétezertizes évek két legnépszerűbb zenei műfaja, az EDM és a hiphop is.

Így érkezünk el minket rádiósokat és rádiót szerető (szak)emberekhez. 
Fisher szerint az elektronikus tánczene – és ide bőven tartoznak előadók a Katy Perry-féle trance poptól az EDM-ig – nagy népszerűsége például ott keresendő, hogy az angolszász fiatalok kétségbeesetten próbálnak menekülni, mindentől. Mivel már megtippelni sem tudják/tudjuk, hogy mit hoz a holnap, úgyhogy inkább bulizzunk úgy, mintha ez az este lenne az utolsó. 

Még a felhőtlen szórakozásról szóló legegyszerűbb üzenetek sem tudnak elnyomni egyfajta szomorúságot a háttérben. Vegyük például Katy Perry Last Friday Night című számát, ami látszólag az élvezetek szimpla ünneplése
("Last Friday night/ yeah we maxed our credit cards/ and got kicked out of the bar" stb.).
Azonban nem nehéz kihallani valami nyomasztó, sziszifuszi terhet abból, ahogy Perry és barátai egy elvileg felhőtlen bulis estét megidéznek: “Always say we’re gonna stop/ this Friday night/ do it all again…”  David Guetta Play Hard című száma ugyanerről a vég nélküli ismétlésről szól. A szórakozás kötelességgé válik, ami sosem áll le.

Ez az idézetet Sidó Fisher 2014-ben kiadott esszékötetéből, a Ghosts Of My Life-ból illesztette a cikkbe. Szerinte - és közben vegyük észre mi is -  azóta még több popszám jelenik, amelyik a kikapcsolódást, a bulizást és a szexet a munkával állítja párhuzamba (természetesen Rihanna és a Fifth Harmony tavalyi slágerei a legnyilvánvalóbb példák), illetve hogy azóta a bulis rádióslágereknek már nem csak a szövegeiben, hanem a dallamaiban is megjelenik a melankólia.
-Gondoljunk csak lelkesen a Chainsmokers jelenlétére.-

Érdekes  a helyzet a hiphoppal.

A rap nem menekülést kínál az agyonhajszolt mindennapokból, hanem annak a legtisztább formáját énekli meg: rengeteg rapszám szól arról, hogy nagymenő bűnözőként folyamatosan keményen kell melózni, állandóan ébernek kell lenni, de mindez megéri, mert utána az ember töméntelen fogyasztással – luxusautókkal, gigantikus ékszerekkel, rengeteg kábítószerrel és medencés partykkal –pihenheti ki a fáradalmait. A kétezertizes évek új hiphop- és r’n’b-trendje azonban felszínre hozta ennek az életmódnak a sötét részét is. A Weeknd-től Future-ön át Drake-ig és Kanye Westig rengeteg előadó énekel és rappel arról, hogy mennyire üres és elidegenítő mindez – kiszállni azonban mégsem lehet.

Ezekkel pedig bőven találkozhatunk a rádióinkban is.
A merengés pedig most tényleg nem arról szól, hogy mit kellene és kellene-e egyáltalán játszanunk ilyen zenéket. Azt úgyis a jelenlegi helyzet és társadalom dönti el - és egy kicsit mi is - és itt most ezek mellett döntöttek.

Ez alapján nem a rádióban szóló zene sz@r, hanem a zene maga.
Vagy nem?
A kérdés inkább csak az, és ezen merengjünk:
Mikor korábban szerkesztettél, játszottál zenét más volt a hangulat?
Mást adott egy lista?
Beszélgessünk erről itt, vagy a facebook-on. Nagyon érdekel, hogy mit gondoltok erről.