Rádiós nő, dolgozó Anya, azaz 5 dolog, ami (piszkosul) hiányzott a rádiózásból

Amikor beszámoltunk arról Neked, hogy átadtuk a tündéri Panninak a 42NET Babakötvényt emlegettük, hogy  egy több részes cikksorozatot indítunk, amiben fiatal rádiós-anyuka-blogger kolleginánk fog írni arról, hogy hogyan éli meg az anyaság és a rádió közös, vagy egymást kizáró örömeit, esetleg fáradtságait. Ennek első részét hozzuk el Neked!

(Forrás: Julie Johnson on Unsplash)

Rádiózni csak mélyről fakadó fanatizmusból lehet. Jól célzó lasszóval kell fogni a melót -.pláne azt, ami jól is fizet-, az ünnepnapok fogalmát a másodperc tört része alatt kell kitörölni a szürkeállományból, és nem árt, ha rendelkezünk némi pszichológusi vénával is, hogy a béke szigeteként álljunk a kutyusát kereső hallgató mögött a bajban. 

Nos, én pont ilyen fanatikusként tettem le a lantot 2016 októberében egy még nagyobb - sőt, a legnagyobb - szenvedély kedvéért. Anya lettem! 
Ide most tennék egy szivecskét, de félek, hogy az már meghaladná az olvasók többségének az ingerküszöbét, úgyhogy az érzékenyebb lelkületűeknek választható opció, hogy ideképzelik.

Persze amíg a gyerkőc odabent volt, meg voltam róla győződve, hogy három hónap után sírva fogok könyörögni egy két órás adásért a főninél „énidő” gyanánt. Aztán megszületett a lányom, és a három hónapból 9 lett… Amit én még toltam volna, de az össznépi családi pressziónak köszönhetően újra mikrofon mögé csücsültem. Vegyes tapasztalatokkal zártam be magam mögött a stúdió ajtaját, aminek érzékeltetésére nincs is jobb formula, mint a jó öreg TOP5-ös lista :)

5 dolog ami (piszkosul) hiányzott a rádiózásból:

1. Az illatok.

Igen, van egy speckó illata minden stúdiónak. A gépek, a mikrofonállvány, az ezer fenékkel kiült forgószékek és az összetapizott potméterek olyan egyveleggel árasztják el a stúdiót, amit csak az érez- és csak az szeret- aki nap mint nap ezt a furcsa, oxigénszegény levegőt szívja. Nehéz definiálni, mihez is hasonlítható, nehéz körülírni, miért is annyira megkapó. Egyszerűen csak olyan, mint egy exkluzív pszichoaktív szer. Bekábulsz tőle és még többet akarsz szívni belőle, a végén pedig azon kapod magad, hogy a szilveszteri buli helyett is ebből slukkolsz és nem a bulihangulatból. Jó volt ezt az illatot érezni 9 hónap után. Régi ismerősként köszöntött és elkísért hazáig. Olyan erősen beleégett az orromba, hogy a következő alkalomig tuti kitart.

2. A felbonthatatlan kapcsolatok.

Minden sávban van egy rendíthetetlen szövetség műsorvezető és hírszerkesztő között. Ismeritek egymás testbeszédét - már egy pillantásból is tudod, hogy 30 mp van hátra a hírekig, ergo ROHANJ-, ismeritek egymás jól bevált szófordulatait - vagy nem, és ebből adásban egy szuper bakiparádés anyag születik - és mindent, de tényleg mindent megbeszéltek egymással, ami elhangzott eddig, ami el fog, és aminek el kellett volna, de egyikőtök elbambulta. Ebben a kapcsolatban helye van a magánynak is, hiszen az esetek többségében elválaszt titeket egy ablak. Tudtok ugyan kommunikálni - már ha akartok -, de mégis mindenki végzi a saját dolgát. Sosem vagytok egyedül, de mégis mindig. És ez szuper, mert ha épp szidni akarod a rakoncátlankodó keverőt, van kinek. Ha épp émelyegsz a Despacito-tól, van, aki adjon egy Daedalont. Ha épp azt érzed, hogy a mai megszólalásaidnál már csak a Hortobágy lehet laposabb, mindig van valaki, aki közli, hogy húzz vissza a stúdióba, szedd össze magad és ne őt boldogítsd, mert pont elég rossz napja van ahhoz, hogy még a te siránkozásodat is hallgassa. És ez így kerek és tökéletes.

3. Az új zenék.

Ciki bevallani, de nagyon le tud maradni az ember lánya az aktuális zenei kínálatot tekintve, ha otthon babázik. Az utóbbi időben az „Egy kismalacon” és a „Cippolino-n” kívül nem sok David Guettához, vagy Magna Cum Laudéhoz volt szerencsém. Aztán visszaültem adásba, és csak kapkodtam a fejem keverés közben, hogy mennyi jó számról maradtam le. Mennyi jó dal van, amit énekelhetnék a gyereknek, amit dúdolhatnék mosogatás közben, vagy, amit rongyosra hallgathatnék a telómon, miközben takarítok. Nyílván nem egy Despacito jellegű dalról beszélek, amit még az is napjában többször hall, aki a hegyekben él egy barlangban, hanem olyanokról, amik csendesen megbújnak a listában, majd a füledben vernek tanyát.

4. A kollégák, a hallgatók, a felnőttek.

Nem véletlenül nem rohantam vissza adásba. Imádok otthon lenni a lányommal, imádok részt venni minden mosollyal töltött pillanatában és imádok anya lenni, de álszentség lenne nem bevallani, hogy hiányzik a felnőtt kommunikáció. A férjem este ér haza a melóból, egész nap monológokból áll mindennemű közlésem, így esküszöm, majd’kiugrottam a bőrömből, mikor megcsörrent adásban egy hallgató, és 3 mondatban küldött egy számot a barátnőjének. Olyannyira lelkes voltam, hogy szerintem többször nem fog telefonálni…

5. A munka és az ehhez szükséges eszközök.

Hiányzott, hogy újra érezzem az ujjaim alatt a cue-t, a potit, vagy csak az egérpadot. Hiányzott a vágás, a keverés, hiányzott a szignálok szubjektív variálása, hiányzott minden kívülről fújt reklámblokk, hiányzott még a Despacito is - esküszöm, utoljára szerepelt vesszőparipaként a cikkben :) -, hiányzott minden, ami digitális, amit én irányítok, ami általam lesz produktummá. Hiányzott az önálló munkavégzés és hiányzott a visszacsatolás is.

Nyílván ennek a szépen csillogó érmének is két oldala van.
A feketelevest, azaz a cseppet sem szeretett elemeket - remek eszperente vers kezdet lenne eme szerkezet…kehemm - egy másik alkalomra tartogatom, addig is, kíváncsi vagyok, hogy ki-mivel egészítené még ki ezt a szűk ötös felsorolást!

Mi az, ami csak nekünk, rádiósoknak fér bele a szívünk legnagyobb csücskébe, amit ha meglátunk/meghallunk/megérzünk, már az aktuálisan futó zene ritmusára dobban a szívünk?
Kíváncsian várom!

blog@42netmedia.com