A jó interjú trükkjei

Sokszor, sokan nyavalyogtunk már amiatt, hogy nincs elég fiatal rádiós, és mi lesz így velünk, meg a szakmánkkal? Az elmúlt hetekben műsorvezető-társamat, Gedzót és programigazgatónkat, Nacsa Norbit is traktáltam azzal, hogy a rádiózásnak Magyarországon nincs írott irodalma. Bizonyára médiaszakokon vannak efféle könyvek, jegyzetek, ám arról, hogy valójában hogy mennek a dolgok egy rádióban, arról szerintem még nem nagyon született írás. Talán azért sem, mert – ahogy azt korábban már megállapítottuk – szubjektív műfaj a miénk. Ezt az anyagot első sorban fiatal, pályakezdő kollégáknak szánom, de könnyen lehet, hogy egy tapasztaltabb rádiósnak is jól jöhetnek a következő gondolatok.

Lauscher Zoltán írása

A műsorvezetés egészen különleges élmény, az ember agya, lelke megnyílik, és a piros lámpa felvillanásával tényleg adni kezdünk magunkból.
Igen ám, de nagyon nem mindegy hogy mit!
Hányszor hallottam, hogy a stúdióban jelen lévők cipőjéről, gatyájáról, akármijéről ment az eszmecsere adásban, ami persze így teljesen érdektelenné vált! - Más tészta, hogy ha mondjuk reggel özönvízszerű esőzés van, és az éppen beérkező kolléga ernyő nélkül jött és f*ssá ázott, akkor elmondhatjuk, hogy "Ön vigyen ernyőt, esőkabátot, vagy vegyen fel szkafandert, ha kilép az utcára." -
Az effajta kínos megszólalások oka: az ötlettelenség. Ha már idetámasztottak, mondok is valamit, de mit mondjak… Nem mindegy? Amúgy is hogy áll a Dani haja? 
Ez nem jó hozzáállás!
Ha valakinek nincs mondanivalója, az maradjon csöndben, és máris „megyünk tovább sok jó zenével”. - Ez utóbbi évtizedes szlogen nekem még Győrből, a totális ötlettelenség kiváló példája. A másik ilyen az „ülj be, aztán csinálj valamit”. -
Megint más kérdés, ha valaki tényleg nem tud mit mondani, akkor ez a pálya nem neki való.

Hogyan lesz valakinek mondanivalója?

Nos, rengeteget kell tapasztalni, élni, esni-kelni, költözködni, olvasni, a már említett szakadó esőben, sötétben kereket cserélni az árokparton, felemelő és ramaty helyzetekbe kerülni, hogy „legyen mit mesélni”.  - Közben pedig jó esetben azt is megtanuljuk, hogyan meséljünk.-
Egy a lényeg, ha valamiről beszélünk, akkor legyen hiteles, amit mondunk. A hallgató baromi gyorsan kiszúrja, ha valaki „műmájer” módon vetít valami olyasmivel kapcsolatban, amihez semmi köze sincs. Onnantól már nem hiszi el azt sem, amiben meg éppen hiteles lenne az illető, és az egészet megette a fene. Egy bizonyos életkor, avagy „életsűrűség” után már meg van az a magabiztosság, hogy szinte bármiről tud beszélni, de legalább kérdezni az ember, főleg ha kíváncsi, ami szerintem megint alapvető rádiós tulajdonság...kellene hogy legyen.

Ennek ellenére azt tartom, hogy nem szabad mindent a pillanat varázsára bízni, mert az rettenetesen izzasztó is lehet. Ha vendéget várunk, interjút készítünk, fel kell készülnünk. Ma sajnos olyan világban élünk, hogy sokszor előre elkérik a kérdéseket, nehogy valami nekik kínos dolgot kérdezzünk, sőt ezeket az interjúkat még jóvá is kell hagynia „a központnak”. Itt teljesen esélytelen, hogy bármi spontaneitást vigyünk a dologba, és azonnal ki is jelenthetjük: nem csak hogy nem ez lesz életünk interjúja, de még a hallgatónak is száraz és akár érdektelen lesz. Ha meg kell csinálni, ám legyen, de ha nem muszáj, az ilyet jobb kihagyni. Ha nem ilyen szigorúak a körülmények, akkor is tudnunk kell kivel, és miről akarunk beszélni, annál borzasztóbb nem sok van, amikor hallom, hogy a kollégának fogalma sincs arról, hogy mit akar kérdezni, vagy éppen azt se tudja kivel ül egy légtérben. 
- Nekem is volt, hogy szóltak adásban, hogy mindjárt jön egy operaénekes, beszélgessek vele. Köszi! Azt se tudtam ki az, egy fiatal srác volt, akinek gyorsan ránéztem a fellépéseire, hol járt, mikor járt, mit énekelt, talán valami családi infót is találtam, és nagyon jót dumáltunk, aminek az volt a vége, hogy szereti Lady Gagát hallgatni. Aztán lenyomtuk tőle a Pokerface-t, de ehhez azért kellett némi rutin.-

Azt szoktam mondani, hogy

akkor tudsz igazán spontán lenni, ha mindent jó előre eltervezel.

Persze ez így nem teljesen igaz, de van benne valami. Rutinos műsorvezetők/riporterek biztosan belefutnak abba, hogy megjön a vendég/interjúalany, elkezdünk vele dumálni adáson kívül, pörög a nyelve, jópofa, jó a kedvünk, hejhó! Majd a piros lámpa hatására, ha nem is teljes lebénulás, de mondjuk minimum 70%-os visszaesés jön részéről. Ezt élőben is meg kell tudni oldani, vagy abból építkezve, amit már korábban csak nekünk elmondott, vagy valahogy kimozdítani a görcsből, hogy elfelejtse, hogy adásban vagyunk. Ez lehet akár egy meglepőnek tűnő személyes kérdés is, amire önkéntelenül is válaszol majd, és máris oldottuk a feszkót. Jó, ha együtt tudunk nevetni valamin, ez is előre viszi a beszélgetést, és igazán élővé teszi.

Fontos hogy érezze, hogy érdekel az, amit mond!

Ha nem készülünk fel, könnyen elvérzünk, ha azonban mindent előre eltervezünk, az sem jó, mert az alany kétszer nem tudja ugyanazt elmondani. Na most akkor mit tegyünk? Én szeretek képben lenni, de nem akarok minden apró részletet előre tudni. Pontosan azért, hogy legyen nálam mindig még egy kérdés.
Sőt!
Tapasztalat, hogy hiába tervez el az ember dolgokat, az interjú – ha igazán jó – előbb-utóbb önálló életet kezd élni, és már nem azért beszélgetünk majd, mert ez a feladat, hanem azért, mert jól esik, és érdekel a másik ember, illetve a véleménye. Ilyenkor az esetleg előre megírt kérdések mennek is szépen a levesbe.

Kíváncsiak vagyok mások tapasztalataira is, hátha ezzel tudunk segíteni a pályakezdő kollégáknak. Ebben a szakmában legtöbb helyen úgy vettem észre, hogy mindenki féltve őrizgeti a titkait, trükkjeit, nehogy valaki ellesse őket. Mert mi is megkínlódtuk érte, kínlódjon más is!
Még mit nem! Aztán majd a fejemre nő!
Én szívesen elmondom, hogy mit hogyan csinálok, nincsenek titkok. Változatlanul az alázatban, a tudásban, és a folyamatos tanulásban hiszek, mert szerintem ez az alapja annak, hogy egy műsorvezető igazi társa lehessen a hallgatóinak.

Lauscher Zoltán