Merengő: A hatékonyság anyjáról, a hozzáállásról

Újabb cikkel jelentkezik Thuróczy Richard, aki az előző bejegyzésével is megmozgatta a komment szekciót. Reméljük most is jót tudtok beszélgetni a hatékonyságról tisztelettel és erős szakmaisággal.

Forrás: Tim Bogdanov on Unsplash

Szükség van-e még a munkádra és ha igen, akkor hajlandó vagy-e hatékonyabban dolgozni? E két kérdés az, amit érdemes feltennie mindenkinek, aki ma rádiózik. Az előző írásomban az ego és a közönség viszonyát igyekeztem megpiszkálni, mégpedig abból az aspektusból, amit Magyarországon megtapasztalhatott mindenki, aki ebben az iparágban dolgozott huzamosabb ideig. Számos telefonhívás, levél, üzenet és egyéb kritikai észrevétel vagy éppen támogató, egyetértő megjegyzés ért el hozzám és mindegyiknek őszintén örülök. A legérdekesebb, hogy sok közülük abból az alapállásból indult ki, hogy mi, műsorkészítők, igazán kivételes emberek vagyunk, akik akkor is csodálatosan teljesítenek, méghozzá magas szakmai színvonalon, ha éppen a hallgatottság nem az igazi. Mindeközben az NMHH közéttette a megyei jogú városokra vonatkozó rádiós közönségmérés eredményeit.

Azonban még mielőtt belekezdenék a tények és a vágyak viszonyának taglalásába, szeretnék tenni egy fontos kitérőt, amit egy példával fogok illusztrálni. Valamennyien nézünk különféle YouTube-ra feltöltött tartalmakat. Ha csak a magyar nyelvű produkciókat nézzük, akkor a debreceni VR párosa (sok más tartalomkészítő mellett) jó példája annak, hogy az a médiatér, amiben érvényesülnünk kell, mennyire megváltozott. A srácok általában számítógépes játékokat, számítástechnikai eszközöket tesztelnek és közben szórakoztató tartalmat állítanak elő. Ők sem úgy születtek, hogy tudtak történetet mesélni, értették egy-egy anyag szerkezeti ívének a fontosságát, nem tudtak azonnal hangot és képet vágni profi módon, ahogyan az érdeklődés fenntartását sem az anyatejjel szívták magukba. Nem is csodagyerekek ők, így a 10 millióból sem ők ketten azok, akik erre kizárólagosan képesek Magyarországon. Sok társuk van, akik nemzetközi összehasonlításban is minőségi tartalmat gyártanak. Ám a VR-osok nemrégiben meg is fejelték mindezt egy Happy Hour produkcióval. Mivel óriási a követői táboruk és ebben már kialakult a személyükért érzett rajongás is, rájöttek, hogy véleményformálóként szórakoztató, beszélgetős, interaktív élő műsort is csinálhatnak, amit aztán podcastként és szerkesztett videóként is fel tudnak tenni a legnagyobb videómegosztó portálra és máshová. Ők – amennyire ezt a nyilvános adatokból tudni lehet – nem jártak sem kommunikációszakra, sem OKJ-s közszereplői tanfolyamra. Egyszerűen csak érdekelte őket valami, amibe sok energiát fektettek és autodidakta módon, a megfelelő online ismeretanyagok beszerzésével odáig képezték magukat, hogy sokszor különb produkciókat készítenek (például a Száva utcai Telekom-adótoronyról), mint amiket sok tévés vagy rádiós kollégánk tesz le napi rutinként az asztalra. A VR-os srácokban a Telekom, az Acer, a Microsoft és sok más nagy techcég látta meg a lehetőséget, ahogyan például egy nagyon más iparágból a Coca-Cola is. Őket az USA-ba és Lengyelországba hívják meg, de akár Dárdai Pállal is készíthetnek interjút. Nekik nincs frekvenciaengedélyük és senki nem ült felettük, hogy tanítgassa őket. Melyik magyar rádió műsorát hívták el az utóbbi években Los Angelesbe vagy akárcsak Varsóba és ugyan melyik rádió az, ahová a legkelendőbb áruk egyikét, a csúcskategóriás okostelefonok új példányát elsőként adják a gyártók a műsorvezetők kezébe? Miért nem hirdetnek fülhallgatókat és fejhallgatókat rádiós műsorvezetőkkel, amikor ennél testhezállóbb termékelhelyezés aligha lenne? Ugye nem akarja senki feldobni azt az érvet, hogy a politikusok tehetnek erről is, míg egy átlagos magyar kereskedelmi rádió átlagos munkavállalója minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy piaci alapon is jó buli legyen ez az iparág? Románia sokkal, Ukrajna pedig összehasonlíthatatlanul durvább közélettel rendelkezik, mint Magyarország, mégis korszerű, aktuális és technikailag is vonzó megoldásokkal operálnak az ottani rádiók általában. Vonzók is a hirdetők számára.

A minap e-cigaretták után kutatva szembejött egy amerikai lány, aki 2-3 éve semmi mással nem foglalkozik, minthogy ilyen eszközöket tesztel. Zophie messze nem a legnézettebb és még csak nem is egy láthatóan ebből profiként és vállalkozóként megélő videógyártó kisiparos, de úgy szerkeszti össze az anyagait, úgy beszél és úgy gondolja végig a videók többségét, ahogyan azt mi a rádiókban ellestük egymástól az évek alatt. Ha ezt a helyi viszonyok közt alig nézett kislányt egy környékbeli amerikai rádió elhívná műsort vezetni, néhány hét alatt nagyon is tisztességes adásokat hozna össze, hiszen a kezében benne van a vágáshoz és szerkesztéshez szükséges rutin, átlátja a munkafolyamatokat, készségszinten felismeri egy tartalom összefüggéseit, tud szabadon és gördülékenyen beszélni, el tudja adni magát és akár egy terméket is, valamint meg tudja szólítani a hallgatót.

(Szigorúan különbséget kívánok tenni a valóságshowk helyét átvevő trash vlogok és az akár tematikus, akár beszélgetős, akár szórakoztató műsorok között.) Az internetes tartalomgyártást, beleértve a podcastet is, nem lehet tinik és unatkozó kocka hülyegyerekek hobbijának tekinteni, amiből csak aprópénzeket keresnek. Amikor az előző írásomban megemlítettem, hogy az Állam az egyik utolsó olyan elem, ami még visszatartja a magyar rádiózást a szakadékba zuhanástól, akkor arra gondoltam, hogy a szakmában dolgozók pont úgy viselkednek, mint azok a mezőgazdaságból megélni kívánó emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miért lehet olcsóbb a spanyol paradicsom, a lengyel tej vagy az olasz búza, mint az övé. Aztán ugyanők szidják az öltönyösöket, mondván nem lehet itt boldogulni. Lehet, csak tisztában kell lenni azokkal az alapfogalmakkal, minthogy a munkádnak mennyi a helyiértéke, mire van igény, te ebből mit tudsz kiszolgálni és hogy mennyit kérhetsz el érte a piacon. Ezek után pedig eldöntheted, hogy akarod ezt még folytatni vagy más után nézel. Ugyanis 2018 tavaszának végén az a készségszintű technikai és gyakorlati tudás, amit egy magyarországi tetszőleges kereskedelmi rádióban meg lehet szerezni az adásban töltött órák számával (akár műsorvezetőként, akár szerkesztőként, akár technikusként) semmilyen előnyt nem jelent azokkal szemben, akik internetes oktatóvideók révén vagy éppen lelkesedés okán, saját kárukon, másoktól ellesve tanulták meg a műsorkészítést. Egyszemélyes rádió- és TV-műsorgyártók ők, akik a hangtól a fényekig rutinszerűen kezelik mindazt, amit egy cég, mondjuk egy rádió, több fizetésért, kiterjedt apparátussal fenntart. Egészen elképesztő szembesülni azzal, hogy akár fiatal, akár tisztességben megőszült szakemberek nem ismerik fel a nyilvánvalót, miszerint a hagyományos média befektetés/megtérülés arányában jelentős hátrányban van az új véleményformálók világával szemben. Miközben egy rádiót és egy tévét úgy kell üzemeltetni, hogy a frekvenciáért, az adóegységekért, a technikáért, a karbantartásért, a munkaerőért is fizetni kell, emellett az adott ország médiahatóságának korlátozásait és a pályázat révén elnyert műsorszolgáltatási szerződés százalékos vállalásait is kötelező betartani, addig egy Google vagy egy Facebook-Instagram párosra tartalmat előállító embernek szinte csak az üzemeltető szabályzatát kell betartania. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a neten valós, főre pontos adatokat kapni, míg az éterben zajló küzdelemről statisztákat lehet látni. Óriási versenyhátrányból indul a reklámpiacon az a vállalkozó, akinek egy ilyen nehéz terhet kell cipelnie, egy mikrofon, két állvány, két lámpa, egy laptop, egy kamera és egy drón helyett. Ma a rádiók nagyrészében rengeteg ember dolgozik, ahelyett, hogy automatizmusokat használnának vagy kiadnák alvállalkozónak a részfeladatok ellátását. Hihetetlen költségekbe verik magukat, ahelyett, hogy olyan embereket fizetnének csak meg (de őket jól), akik hatékonyan dolgoznak és nem pusztán érzelmi okokból, szerelemből végzik a munkájukat.

Az elmúlt időszakban lefolytatott beszélgetéseimben a megcsalt ember olykor valóságot tagadó, olykor mindenért a másikat hibáztató viselkedésmintáját láttam szinte mindenkin, aki a szerelmét, az évtizedekkel korábban megrekedt magyar rádiózást, lelkizős módon a védelmébe vette. Olyan „érvek” röpködtek a levegőben és a virtuális térben egyaránt, minthogy „a közösségi média csak a fiatalok terepe”, „az autóban is kell valamit hallgatni”, „az almát hasonlítod össze a körtével”. Kezdjük ott, hogy a jel másik végén ülő ember dönti el, hogyha éhes, akkor az almát vagy a körtét eszi meg. Bármikor hallgathatja a te rádióműsorod helyett a VR Happy Hourját, Szalay Isti vezetős vlogját, Bayer Zsolt Karc FM-es adásának netre feltöltött változatát, Puzsér Róbert szintén netre feltett aktuális üvöltözését, az Index F1-es podcastjét, a Bukóteret vagy éppen Horváth Gergely podcastként nemrég újraéledt Kultúrfitneszét. De hallgathat valami kevésbé aktuálisat is, például egy 1997-es Rádiókabarét is, ha arra keres rá a neten. Vagy Zámbó Jimmy befogadhatóbb popdalait, aki elképesztő népszerűsége ellenére egyetlen rádiónál sem tesztelt be az elmúlt három évtizedben. Ahogyan a mulatósnak csúfolt zenét is a neten keresik, mert az óriási piaci igény ellenére senki nem vállalja be, hogy 3+2-t vagy Betli Duót játsszon, holott a Penny Markettől a DIGI-ig sok olyan piaci szereplő van, akik el szeretnék érni ezt a társadalmi szeletet (is). Az pedig, hogy hip-hop rádió még mindig nincs Magyarországon, mikor ez a legerősebb a fiatal korosztálynál, az egészen elképesztően súlyos tünete az iparág betegségének. A 90-es

évek zenéit is csak a neten találja meg a jelenleg 40-es korosztály, amely Betty Lovera, Hip Hop Boyzra, DJ Bobora meg FLM-re volt szerelmes először. A közmédia volt az egyetlen, amely betömött egy komoly piaci rést: A Dankó Rádió megjelenésével kiszolgált egy mérhetően komoly igényt. De a sok netre felkerült tartalom mellett a versenytársad lehet a hallgató figyelméért még a szomszéd jócsaj is, aki élőben közvetít a konditeremből arról, ahogyan edz, szinte feleslegesen rövid nadrágocskában. Ugyanis ma már a reklámpiacon nem jelenlévő átlagember is közvetíthet, ha éppen ahhoz van kedve. A hirdetőkért folyó verseny pedig az óriásplakátoktól a Facebook-os hirdetéseken és a nyomtatott újságokon át a rádiókig terjed és ahogyan te is szereted hatékonyan elkölteni a pénzedet, a hirdető is igyekszik ezt szem előtt tartani. Az autóban bármit hallgathatsz és nézhetsz (bár személy szerint jobban örülnék, ha az utad néznéd inkább), már jóideje elérhető a korlátlan mobilinternet, a szegényebb rétegek pedig szívesen viszik magukkal a pendrive-ot is vagy hallgatnak a határ mentén külföldi rádiót. (Remélem, hogy az NMHH egyszer készít egy olyan felmérést is, amiből kiderül, hogy a környező országok rádiói közül Magyarországon melyeket hallgatják a legtöbben.) És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy lassan tíz éve forgalomban vannak olyan, például Németországból használatan behozott autók, amelyek eszközei képesek a digitális rádiók vételére. Ami pedig az időt illeti: Mindannyian ismerünk olyan nyugdíjasokat, akik – akár okosan, akár mindenre rákattintva – használják az internetet. Ők már rég nem a kivételt képezik, hanem a szabályt. Másfelől a szokások legmaradandóbb részei tinikorban égnek bele az emberbe, így aztán azok, akik ma egyáltalán nem néznek tévét vagy pedig tudatosan nem hallgatnak FM-rádiót, 5-10 év múlva sem fogják ezt tenni, mert nem ehhez szoktak hozzá. És abban a pillanatban, hogy valaki jól beszél legalább egy nagy idegennyelvet (angol, spanyol, orosz, francia, arab, kínai), végeláthatatlan választék áll előtte és mérhetetlen anyagi, de akár technikai hátrányban vagy nála a magyar nyelvű tartalmaddal. Mindezt úgy, hogy az igazán értékes ember a reklámköltések terén általában éppen ez utóbbi személy.

Az NMHH által közétett friss eredmények szerint 2018. januárja és márciusa között a leghallgatottabb magyarországi vidéki rádiót a 15 éves és annál idősebek körében naponta átlagosan 61 ezren hallgatták. Egy sikeresebb magyar YouTube-os videóit is legalább ennyien nézik meg, ahogyan több magyar Instagram-lányt is ennyien követnek és akkor még egy-két rettenetes Facebook-oldalt, az akár milliós lájkolószámával és többtízezres, de inkább százezres elérésével nem is említettünk. Számodra ez az alma és a körte esete, a pénzét költő hirdető számára azonban csupán megjelenés. Ő nem szerelmes a rádióba, őt nem érdekli, hogy te miből kapsz fizetést. Őt csak az érdekli, hogy hány embert érhet el azok közül, akik a potenciális vásárlói lehetnek. Míg a környező országokban nagyon komoly energiákat fektetnek abba, hogy a műsorkészítők közszereplők legyenek, akik önmagukban figyelmet generálnak, Magyarországon még mindig arról szólnak az air checkek (ahol egyáltalán vannak), hogy hány másodpercet beszélt egy műsorvezető és annak milyen íve volt. Arról egy szó sem esik általában, hogy ez a megszólalás beleillik-e a karakterébe, megfelelően és jól használta-e adás közben az Instagramot és a Facebookot, mit készített az utolsó személyes vlogjában a YouTube-ra. Christiano Ronaldo sem azért keres sok pénzt, mert virtuóz módon elbánik egy labdával, ezt tudja valamennyi csapattársa is, hanem azért, mert annyian ismerik, hogy hír- és reklámértéke van. Mivel az előző írásomnál azzal is megtaláltak, hogy „kritika volt, de javaslat kevés”, az alábbiakban összeszedtem néhány példát arra, hogy mik a legalapvetőbb hozzáállásbeli változások, amelyeket az értékesítéstől a műszakon át a programig szükségesek a hatékonyabb működéshez.

Tudom, hogy mindent meg lehet magyarázni. Minden mellett és ellen is lehet hosszasan érvelni, a saját igazunkat bizonyítva. Mindig minden felmérést és statisztikai adatot ki lehet kezdeni és bele lehet kötni minden mérési eredménybe, végeláthatatlan vitákat lehet tüzelni annak felhánytorgatásával, hogy kinek áll érdekében csalni, de ez a statisztikák megjelenésével egyidős tevékenység. Mivel nincs tényszerű, digitálisan mért, valós adat (ellentétben a netes tartalmakkal), ezért ez a vita értelmetlen. Ahogyan lehet hozni mindenféle kutatást arról is, hogy a rádiós reklám mennyivel hatékonyabb, a háttérrádiózás során beleég a hallgató tudatalattijába, stb. Nem csupán ismerem ezeket a kutatásokat, hanem én magam is azért rádiózom, mert szeretem a rádiót. Ám amikor egy szeretted hülyeséget csinál vagy nettó

önveszélyessé válik, akkor figyelmezteted, hiszen nem akarod elveszíteni. Egy – szintén rádiósból lett – társammal cégek kommunikációjáért és PR-jáért is felelünk, ha pedig egy magyarországi kampányt úgy kellene megterveznem, hogy abban mindenképpen rádiós költés is legyen, valami aktivitást és nem szpotot vennék. Pedig a magyar rádiók nagyrészében még mindig a reklámok azok, amiket megpróbálnak rátukmálni a vevőkre, miközben egy stúdióban elhelyezett vagy tesztelt termék, a műsorvezetők által gondozott közszereplői felületük vagy éppen a rádiók profi látványvilágú és megvilágítottságú stúdióban, akár utólag felvett anyagok nem csupán pénzt érnének, hanem valószínűleg hatékonyabbak is lennének sok esetben, mint műsortámogatást és szpotot ajánlgatni úgy, mintha nem lenne holnap. Ugyanis a megrendelők nagy betegsége (és ezt mindkét oldalról megtapasztaltam, hoztam hirdetőket rádiókhoz és én magam is keresek felületet márkák és ügyek számára), hogy kizárólag számokat látnak. Egy hasonlattal élve: Hiába fantasztikus és magyar viszonylatban drága klipeket készít a Wellhello, miközben még a zene is tisztességes munka, a buli-bulis Dorina alá összerakott, sikeres és fülbemászó dallamú román popdalokra rosszul megírt, rettenetes dalszövegvilágú, látványvilágú és hangzású valamik azok, amiket igazán sokan megnéznek Magyarországon. És az a rossz hírem van, hogy a többségük – a közhiedelemmel ellentétben – nem azért nézi meg, hogy nevessen rajta, hanem azért, mert tetszik neki és a YouTubeon újra és újra meghallgatja, mert ott ingyen van. A Wellhellót azonban sokan meghallgatják pénzért a Spotify, az iTunes vagy éppen a Yandex.Music révén is. A Red Bullt a Wellhellóval hirdetném, a 99 forintos energiaitalt pedig Dorináéknál. Az eladónak egy ilyen helyzetben ugyanis az a felelőssége, hogy a vevőt tájékoztassa arról, mennyire vásárlóképes a nagy szám mögötti tömeg és mennyit tud költeni a kisebb szám mögött lévő közönség. És ez messze nem csak az értékesítők dolga, hanem a programon dolgozóké is: Olyan műsorokat és legfőképpen olyan hallgatókat kell elérni, akik az előre meghatározott üzleti tervnek megfelelőek. (A legtöbb magyar rádiónál egyébként már az üzleti terv is, mint olyan, hiányzik.) Komoly problémát jelent, hogy a magyar piacon valamennyi médium egy fiktív középosztályra igyekszik lőni, miközben sem az igazán gazdagok, sem a széles, kevés jövedelemből élő tömegek ízlése nincs kiszolgálva. Míg a gazdagokat, főleg a nyelvismeretük okán szinte lehetetlen a magyar piaci viszonyok között azonos színvonalon megszólítani, mint egy nagyobb piacról származó produkcióval, addig az egyszerű vidéki embereket 30 éve elfelejtették, főleg Budapesten és a nagyobb megyeszékhelyeken. Hozzátenném, hogy lenézéssel, kioktatással és erőszakos ideológiai térítéssel nem is lehet megszólítani őket. Ez utóbbi ráadásul szintén világjelenség, az Amerikai Egyesült Államokban is éppen akkora problémát jelent a város vs. vidék ellentét a napjainkban, mint Brazíliában vagy Magyarországon. A budapesti vagy a nagyvárosi értelmiségnek túl sok mondanivalója nincs a vidék lakosságának azon kívül, hogy tanuljanak és „legyenek nyitottak”, eközben a világért sem szeretne „leereszkedni” hozzá, mert utána baromi nehéz lenne eltartott kisujjal szürcsölni a koktélt egy médiakonferencián, angol szakkifejezéseket dobálva. Ezzel a hozzáállással, miközben a szomszédgyerek a YouTube-on azt csinálja, amit a közönség nézni akar, nem mennek sokra.

Miközben egyszerűen gyalázatos, hogy a rádiók, legyenek azok bármilyen kicsik is, nem finanszírozzák, de még csak tevőlegesen nem is segítik a húzóneveik ismertségének növelését, a munkavállalók oldaláról is gyakorta nagyon komoly hozzáállásbeli probléma a meghatározó. Hihetetlen, hogy amíg egy tetszőleges fiatal képes kitanulni azt, hogy miként tud profi megvilágítással, akár 4K-ban is rezgés és kép- valamint hanghibáktól mentes anyagokat gyártani egymaga, addig a magyar rádiók döntő többsége online közvetítés terén letesz egy AliExpressről rendelhető párezer forintos apró akciókamerát, aztán kiteszi ennek képét közvetítés gyanánt, amivel ezt követően az a legnagyobb küzdelem, hogy mit kezdjenek a jogdíjas zenével, mert se a Facebook, se a YouTube nem rajong érte. Dolgoztam olyan budapesti kereskedelmi rádióban, ahol a technikai csapat tudatosan elszabotálta a videóközvetítésre alkalmas stúdió építését, mert sem dolgozni nem akartak, sem a változás nem volt az ínyükre való. Ha tizenéves és huszonéves fiatalok hobbiból egyedül minőségibb tartalmat gyártanak, mint azok, akik ezért csak pár tízezer forintot is kapnak (utalnék itt a vitákban érvként felhozott alacsony fizetésekre), akkor nehéz elmagyarázni egy hirdetőnek, hogy neki ez a jó és a rádiózásban van a vitamin. Különösen nehéz a

helyzet egy olyan piacon, ahol az ingyenes üzenetküldő alkalmazások napi használata mellett még mindig kiejtik a műsorvezetők a szájukon az SMS-számot (ez Budapesten is éppúgy jellemző), ahol telefonon várják a játékosokat, pazarolva az adásidőt arra, hogy telefonvonalminőségben beszélgessenek valakivel akkor, amikor még egy egyszerűbb laptop és okostelefon is csodálatosan szól stabil sávszélesség mellett. Elképesztő, hogy az útkezelő vagy a meteorológiai szolgálat emberei telefonon jelentkeznek be, gyakorlatilag 1992-ből és hivataloskodva elmagyarázzák tök unalmasan, hogy mi történik. Mindez akkor zajlik, amikor az okostelefonján a hallgató bármit megtalál és ezekkel kapcsolatosan több tucat alkalmazást tölthet le, akár magyarul is. A műsorszolgáltatási szerződésben szereplő kötelezettségek nem azt jelentik, hogy ezek törvényszerűen rontják a műsor élvezhetőségét. Műsorkészítőként az a feladatod, ha pedig jól megfogalmazott munkaszerződést írtál alá, akkor a kötelességed, hogy ezeket ötletesen old meg. Láss bennük lehetőséget, legyél kreatív és ne úgy állj a munkádhoz, mint egy szalagnál álló melós! Örülj neki, hogy szellemi munkát végzel, aminek a legnagyobb ellensége a rutin!

Itt, ezen a blogon jelent meg nemrég egy nagyon hasznos írás arról, hogy mekkora károkat okoz bármilyen programnak, ha „kalendáriumot” vagy tudományos híreket olvasnak be, netalán horoszkópot. Ez egy remek lehetőség, hogy megragadjam és azok mellé álljak, akik azt vallják, hogy bármit elő lehet adni jól is. A jó színész akár a telefonkönyvet is elő tudja adni, mondta Gálvölgyi János. És a jó műsorvezető akár azt is érdekesen tudja előadni, hogy ki halt meg ezen a napon 1972-ben. De ez egyetlen mondat és nem egy önálló műsorelem. Ha a műsorvezetőnek azt mondják, hogy a feles hírek előtt majd el kell mondani, hogy ki halt meg és ki született ezen a napon, ott már a buli is meghalt.

Azért fontos ez, mert míg a rádiós piacon nincs verseny és talán sosem igazán volt Magyarországon, addig a figyelem iránti verseny extrém méreteket öltött ezen a 93 ezer négyzetkilométeren is és a hirdetők nem éppen könyörületesek. Ezért nagyon fontos, hogy a műsorkészítők megértsék, hogy már rég nincsenek monopolhelyzetben csak azért, mert a cég, ahol dolgoznak, rendelkezik egy vagy több frekvenciaengedéllyel. Rá kell ébrednie mindenkinek arra, hogy az a kasztrendszer-jellegű különbség, ami egy tévés vagy rádiós dolgozó és egy átlagember között megvolt, mára megszűnt. Ma nincs hatalmad azért, mert a zenetárban megvannak azok a zenék, amiket a hallgatók hallani akarnak és azért kérik, hogy otthon felvegyék magnóra. Ma bármilyen zenéhez hozzáférnek és meg tudják hallgatni, ezért a Kívánságműsort úgy hívják, hogy internet. Ma sokkal talpraesettebb és karakánabbak a fiatalok, akik nem félnek tutorialokból tanulni és elsajátítani bármit. Ma tizenéves gyerekek készségszinten tudják azt, amit sok év alatt tanultak meg a régi világ profijai és ők egyedül hatékonyabban és gyorsabban, olykor még aktuálisabban is jelenítik meg mindazt, amit egy hirdető elvár. Na és olcsóbban. Amikor az előző írásomban megjegyeztem, hogy amennyiben mindenkinek abból kellene megélnie, amennyit valójában ér a munkája egy tetszőleges magyar rádióban, a többség nagy bajban lenne, akkor erre gondoltam.

Mára nem a platform, még csak nem is a tartalom az, ami az értékes. Manapság a figyelem a legdrágább dolog. Régen a tudás volt a kincs, mert nehezen volt elérhető. Ma – ha beszélsz egy nagyobb idegennyelven – az emberiség szinte teljes tudásához hozzáférhetsz, mégsem kapkodnak érte két kézzel. Az az okostelefon, ami a legtöbbek kezében ott van, elképesztően erős és gyors ahhoz képest, amivel a holdraszállást irányították. És mire használják? Cicafejet és szívecskét tenni az Instasztoriba feltöltött képre. Ma már sajnos nem az számít, hogy mivel szólítod meg az adott célközönséget, hanem az számít, hogy mennyit érsz el belőlük és mennyi ideig. Szomorú vagy sem, ez lett a valóság, amiben élünk. Megszoksz vagy megszöksz.

Ezért aztán a frekvenciaengedélynek hívott, tulajdonképpen bérbeadott köztulajdonnal, úgy a médiatulajdonosok nagyrésze, mint az ott dolgozók igen jelentős része is pazarlóan bánik. Sőt, általában egyáltalán nem használják ki azt a lehetőséget, amiért – kereskedelmi frekvencia esetén – sok-sok millió forintot fizetnek egy évben. A nagy formatrádiózással annyira átesett mindenki a ló túloldalára, hogy elvesztek a személyiségek és szinte elképzelhetetlen, hogy Magyarországon olyan one man showk szóljanak az éterből, mint egy-egy amerikai, francia, ukrán vagy orosz rádióból. Ugyanis a legnagyobb

rutinnal rendelkező emberek jelentős részébe beleette magát a régi iskola, a szívükbe, a lelkükbe, az agyukba és a tudatalattijukba egyaránt. A formátum keretet ad, de hogy azt miként tölti ki a műsorokat készítő stáb úgy, hogy figyelemfelkeltő legyen, az már a személyiségüktől és a munkához való hozzáállásuktól függ. Becsüld meg, ha mikrofon előtt vagy, ha programért felelsz és harcolj a begyepesedés ellen!

Végezetül meg kell említenem, hogy természetesen tudok a magyar fizetésekről és nincsenek illúzióm. De azt is tudnod kell, hogy óriási munkaerőhiány van. A következő anyagból kiderül, hogy mit csinálj akkor, ha úgy érzed, hogy anyagilag nem a világ legjobb életpályamodellje rádióban dolgozni Magyarországon.

Я люблю свою работу. Szeretem a munkám. #ялюблюсвоюработу #радио #вэфире #radio #onair

Richard Thuróczy (@thuroczyrichard) által megosztott bejegyzés, Aug 18., 2016, időpont: 10:31 (PDT időzóna szerint)

 
Richard írásait és életét követhetitek a Facebook oldalán és az Instagram felületén.