Visszatért a verseny a budapesti rádiós piacra

Visszatért a verseny a budapesti rádiós piacra

És rögtön adódik a kérdés, hogy milyen verseny ez?
A héten a RADIOSITE is írt arról, hogy a legutóbbi mérés során üdvözítő adatok jöttek: A 2017. október-decemberi időszakban naponta több mint 6, amíg hetente több mint 7,5 millióan hallgattak rádiót.  Ez azt jelenti, hogy országos szinten a 15 éves, vagy idősebb lakosság 71%-a naponta, míg 90%-a hetente hallgat rádiót.
...és most nagyon őszinte leszek: nehéz folytatnom ezt a bejegyzést.

hiking.jpg

Nem is azzal van a gond, hogy tovább taglaljam, hogy kinek mekkora hallgatótábora van, hanem egy a helyzettel járulékos tényezővel, - amelyre többen felhívtátok a figyelmünket, és - amelyre még azért nem térek ki, mert előtte látni kell néhány másik adatot és szempontot.

Budapesten a 15 éves vagy idősebb lakosság 68%-a naponta, míg 88%-a heti rendszerességgel hallgat valamilyen rádiót - írja a RADIOSITE.

Szinte mérésről mérésre változik az elsőség, most éppen a Sláger FM vezet, bár az is igaz, hogy egy kicsivel többel, mint legutóbb. Ráadásul, ha összevetjük ezekkel az adatokkal a mostani mérést, akkor azt láthatjuk, hogy az előző méréshez képest kb. 40 ezer hallgatót vesztett a Sláger és mintegy 50 ezret a Rádió 1 - miközben kicsit esett a Music FM, nagyot vesztett ugyanitt a Kossuth és eléggé hátra sorolódott a Jazzy is.

Őrületes verseny van, ami nyomon követhető ebben az esésben, érezhető abban, hogy új, nagy játékosok lépnek szorítóba, az egyébként is egyre komolyabb fejtörést okozó streaming és online jelenlétében, és miközben ez történik teljesen természetes, hogy

feléled a versenyszellem. 

verseny.jpg

  • Motivál.
  • Előre visz.
  • Jobb esetben Új megoldásokra sarkall 

És habár itt rádiókról, cégekről, szervezetekről beszélünk, ezt mégis emberek alkotják, hús-vér hétköznapi rádiósok, akik cseledhetnek így, vagy úgy, de 100%-ig hideg, józan ésszel soha.
Erről pedig a pszichológia, - mármint magáról a versenyről, a versengésről és a versengő emberről - nagyon hosszasan ír.
Például emlegeti, hogy nem mindegy, hogy miért akarunk győzni, hogy amit a verseny közben és a verseny érdekében teszünk azt pusztán a sikerért tesszük, vagy azért, mert a kudarcot szeretnénk elkerülni? 
Az utóbbi kapcsán nagyon ajánlom ezt a cikket, amely leírja és elemzi, hogy Hosszú Katinka sikeressége előtt mi okozta a rossz szériáját.

Két - vagy több - ellenfél versengése azonban lehet destruktív, azaz romboló, vagy öndesktruktív, vagyis önromboló. Ez a fajta ártó szemlélet nem viszi előre sem az ellenfelet, - űzi őt - de főleg nem épít minket. Gátolja a kreativitás kibontakozását a kikényszerítő félben. 

Pedig, ahogy Rév Szilvia pszichológus írja tanulmányában: az üzleti életben is igaz, hogy valami különlegeset kell létrehozni ahhoz, hogy érvényesüljünk. A piac vastörvényei miatt valami egyedit kell alkotni ahhoz, hogy megmaradjunk. Ezért lehet nagyon idegesítő, amikor ezt az egyedi ötletünket lenyúlják.
Viszont - és innen szó szerint szeretném idézni a szakembert eltekintve a plagizálás gondolatától:

Ez az egyediség, ha a vezetők szándéka a helyén van, és inspirációból cselekszenek, szeretik azt, amit csinálnak, elkötelezettek a hivatásuk mellett és nem pusztán a pénzért dolgoznak, megjelenik.
Versengés nélkül is.

Azaz, ha valaki szereti, amit csinál, elhivatott és önmaga tud lenni ebben a folyamatban, akkor a hajszolt egyediség természetes módon versengés mentesen megjelenik. Vagyis egy kicsit túlmutatva a pszichológián kérdésként fogalmazható meg, hogy:

Ha valódi önbecsülésünk van, ha a munkánkat tudjuk jól végezzük, akkor kell-e valós igény arra, hogy versengjünk, hogy az összehasonlításon keresztül akarjunk érvényesülni?

Valójában tehát egészséges esetben nem egymással versengünk, csak önmagunkkal, és ezt inkább motivációnak hívják a pszichológiában. 

quino-al-382178.jpg

(Forrás:Unsplash.com)

És itt persze joggal adódhat a kérdés, hogy ez micsoda struccpolitika, miért kell tagadni a versenyt?
Ahogy arra Szendi Gábor a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének egykori tudományos munkatársa rámutat:

A versengés dicsérete és a versengés tagadása is csupán egy lehetséges stratégia arra, hogy a többiekhez képest jobbak legyünk.

Vagyis az ember egy érdekesen összedrótozott valami. A versengés, a becsvágy ott rejlik a génjeinkben, így ha már valami miatt nem tudunk különbözni a többiektől, hát azt választjuk, hogy kitűnünk azzal, hogy tagadjuk a versenyt.

Akik tehát látszólag kivonják magukat a versenyből, valójában csak egy másik kritérium szerint szeretnének versenyezni - amely szerint esélyesebbek a győzelemre

- idézet Szendi Gábor cikkéből.

steven-lelham-342930.jpg

(Forrás:Unsplash.com)

Tehát az sem jó, ha versengünk, az sem jó ha nem?

Ez nem így van!
A verseny igenis jó, ahogy a bejegyzés elején is leírtam.
Előre visz.
Motivál.
Viszont, akkor válik kórossá, ha egyrészt elzárkózunk előle és végletekig tagadjuk, vagy akkor, ha belemegyünk és nem a verseny örömét, a sikert éljük meg, hanem sokkal inkább a "mögöttünk befutó" nem korrekt lealacsonyítását.
És ezért volt nehéz megírnom ezt:

Megjegyzés:
Tisztában vagyok vele, hogy a piac, a bevétel, a profit és egyéb egyáltalán nem lényegtelen elemek kimaradtak az eszemfuttatásból. Nem torzításképpen történt, hanem remélem világosan látszik, hogy a verseny nemességét, annak emberi oldalát szerettem volna megjeleníteni. Ma már, mikor annyi párhuzamos értékvalóság létezik, le kellett írnom ezt is.

És, ha van még egy kis időd, akkor a témában nagyon ajánlom Fülöp Márta, az MTA Pszichológiai Kutatóintézet főmunkatársánek előadását:

Forrás, Inspiráció és ihlet