Minden sláger egyforma - ezt leginkább magunknak köszönhetjük

Minden sláger egyforma - ezt leginkább magunknak köszönhetjük

Személy szerint nagyon szeretem az olyan zene kritikai fejtegetéseket, ahol nem konkrét előadókat, lemezeket, vagy dalokat veséznek ki, hanem nagyobb volumenben gondolkodva egész korszakokat, szcénákat néznek át. A minap a Stenken olvastam Inkei Bencétől egy írást, amiben arról volt szó, hogy az, hogy a zene mostanában egy kaptafára készül teljes egészében magunknak köszönhetjük.
Miért? Máris mutatom!

monkey_listening.jpeg

Arról már korábban írtunk, hogy miért sz@r a zene a rádióban, de ennek a kérdéskörnek még több olyan vetülete van, amit nem tárgyaltunk még. Az egyik ilyen a miértek mélyebb dimenziója.

A cikk kitér arra, hogy sokan azt hitték, a régi zeneipar összeomlása jót tesz majd mindenkinek. Na, ez úgy alakult, hogy miközben mindenki eszeveszett "gyártásba" kezdett, és elkezdte kiszolgálni a közönséget, eltűnt a kreativitás és a sokszínűség.

A popzene az örömszerzésen túl egy hatalmas üzlet, amiben a lemezkiadók és a menedzserek manipulálták a slágerlistákat, megvesztegették a rádiókat, és minden egyéb tisztességtelen módon próbálták a saját védenceiket nyomni - legalábbis így áll a bejegyzésben.

Én nem tudom. A magam tíz évével még nem számítok régi motorosnak, de szerencsétlenségemre még soha nem akartak megvesztegetni Flo Rida menedzsmentjétől, hogy esetleg lejátszanám-e reggel az új dalát?
Ment az anélkül is!
Mondjuk hülye sem vagyok, tudom jól, hogy valamilyen szinten, elérhet a pénz ereje valamit, valakinél, de életszerűtlennek tartom egy magyar közegben az ilyetén befolyásolást.
Naív lennék?

Ha ezen túl is lépek, akkor be kell látnom azt, amit a cikk írója mond: amikor egyre fejlettebb lett a technológia, és megjelent az internet, egy ideig sokan azt hitték, a nagy csalások ideje lejárt, és végre minden sokkal jobb lesz...beköszönthet a popzenében is a demokrácia.
Sőt, az ún. Long Tail (Hosszú farok) elmélet meg is hirdette, hogy mostantól mindenki meg fogja találni a közönségét.
Aztán pont nem így lett.

Hiába lett olcsóbb és egyszerűbb maga a zenekészítési folyamat, egyre szűkülnek a lehetőségek, és sosem látott egyenlőtlenség alakult ki a zeneiparban is, ahol a zenészek 1 százalékához jut a bevételek kb. 80 százaléka! 
Ráadásul ez utóbbi arány egyre csak nő.
Aztán ezzel a beszűküléssel, amiben konkrétan a tét egyre nagyobb, a torta pedig egyre kisebb, a slágeripar is egyre kevesebbet mer kockáztatni.
Ezért tűnhet ugyanolyannak a legtöbb szám a rádióban.

Hibásokat lehetne keresni, de igazából pont a hallgatóban, vagyis akár magunkban is kellene kutakodnunk, mert már felmérések mutatnak rá, hogy valójában ugyanazokat a zenéket szeretik/szeretjük újra és újra hallgatni.

Egy tanulmány szerint a zenehallgatásra fordított időnk 90 százalékában azt hallgatjuk, amit már amúgy is ismerünk és szeretünk. Az embereket az teszi boldoggá, ha jól ismert dalokat hallhat. 

Amit az előbb elképzelhetetlennek tartottam, az valójában nagyon is valós. Az ötvenes években, a nagy rock and roll korszakban bevett szokás volt lefizetni rádiósokat, hogy játszanak bizonyos dalokat. A híres Alan Freed végül ebbe bukott bele.
Aztán sokáig a pontos mérhetőség hiánya miatt nehezen tudtak igazságot tenni, ezért a rádiós játszások és a lemezeladások alapján döntöttek arról éppen ki, hol állat a listákon. 
Majd jött a változás 1991-ben, amikor pontosan mérhetővé tették az eladásokat és a rádiós játszásokat is. 

Érdekesség, hogy ekkor lépett elő a legtöbb, ismert hiphop előadó, mert kiderült, hogy valójában jóval többen veszik a lemezeiket, mint azt a listákon mutatott helyük indokolná.

Ami talán még fontosabb, hogy ekkortól datálják annak a helyzetnek a kialakulását, hogy egysíkúvá kezdet válni a slágerlista, mert kiderült, hogy az emberek csak a nagy slágereket szeretik. Egyes dalok egyre több időt kezdet eltölteni a listákon, ez pedig ahhoz vezetett, hogy a tortából ugyanaz az előadó jóval többet hasított ki. 
Vagyis a következtetés az, hogy a régi korrupt rendszer sokkal demokratikusabb volt. 
LOL!

Ez pedig mostanra ahhoz vezetett, hogy a stream adatokat is beleveszik a számításokba, így teljesen eltorzult a piac.
Három érdekesség ezzel kapcsolatosan:

  1. Az olyan idősebb rajongótáborral rendelkező előadók, mint mondjuk Robbie Williams, és a gramofonnal egyidős Madonna nem is nagyon jutnak fel a listákra, mert rajongóik nem hallgatnak streameket.
  2. Ed Sheeran tavalyi nagy dobása is ennek köszönhető, amikor tulajdonképpen az új albumának összes dala felkerült a listákra. Az mind a Spotify hibája. Azóta egyébként már hoztak egy szabályt, hogy a brit slágerlistákon egy előadó, csak három dallal szerepelhet.
  3. Tavaly, amikor Drake 15 hétig vezette a listát a One Dance c. dalával szintén a Spotify-nak volt köszönhető, mert a dalhoz nem készült klip, amit nem raktak fel a Youtube-ra, így mivel csak itt tudták hallgatni az emberek a mennybe repítette a zenét. A zeneszolgálató adatai ugyanis beleszámítanak a listába, a videószolgálatóé pedig nem.

A cikk még a továbbiakban kitér arra is, hogy mi dönti el, hogy egy adott dal sláger lesz-e, vagy hogyan használják a Shazamot a slágerek felfedezésére, de ezeken túl én még egy gondolatot citálnék ide:

Felmerülhet, hogy mi, rádiók és rádiósok is egyre többet játszunk bizonyos dalokat, mert úgy vagyunk vele, hogy, ha sláger, akkor menjen még párszor, ha nem is szeretik majd megszokják. Egyébként is mások játsszák, nekünk is kell.
Viszont ismerve az itthoni szerkesztési elveket, ezt csak külföldi dalokkal merjük meglépni, mert azt már máshol letesztelték, máshol játsszák, akkor itt is kell.
És így harap a saját farkába a kígyó, és így kezdi el önmagát gerjeszteni ez a folyamat, ami odavezet, amit a 2013-as nyár slágereként megismert Blurred lines esetében is volt:
70 százalékkal többször játszották a vezető amerikai rádiók, mint tíz évvel azelőtt az akkori No. 1-t. 

A kérdés benne még mindig az:

Most akkor mi kiszolgálunk, vagy alakítunk?

vagy

Van-e egyáltalán szerepünk még abban, hogy milyen zenék szóljanak általunk?

Én nagyon ajánlom a cikk tovább olvasását, mert olyan szórakoztató vonulatok is vannak benne, mint például az a rész, amikor kiderül, hogy a megnyugtató folytatást maga a Despacito hozta el.
Jó szórakozást, aztán ne felejtsetek el erről jókat beszélgetni.

Forrás: Index.hu