Merengő: A hátország fontossága, avagy a rádiózás legtöbbször családi vállalkozás

Te jó ég milyen fontos témát feszeget a héten Lauscher Zoli. A sok szakmai tartalom között, fontos megállnunk egy kicsit és elméláznunk egy kicsit, hogy a mi szakmánk az egyik legemberibb hivatás. Az előtérben és a háttérben egyaránt.
Olvassátok örömmel!

(A képen az Egyesült Királyság legjobban kereső DJ-je Chris Evans és családja látható a Daily Mail képén)

Mi, akik régóta benne vagyunk a szakmában, mindnyájan tudjuk hogy a rádiózás nem nyugdíjas állás. Eleve nem könnyű elindulni, és csak kitartással, rengeteg munkával lehet benne maradni, a vele járó feszültségről már nem is szólva. De hát egyebek mellett ezért is nem ülünk egy pénztárban és csipogtatjuk le a vonalkódokat naphosszat. (Én abba bele is pusztulnék rövid idő alatt.)

Ahogy már korábban említettem, a rádiós érzékeny, szüksége van a visszajelzésekre, és a támogatásra.
Igen ám, de ezt honnan kapja meg?
A hallgatóktól néha-néha, a legtöbb cégvezetéstől és kollégától pedig ugyancsak nagyon ritkán, de lehet hogy soha.
Itt jön képbe a család, az igazi háttér, akik nélkül szerintem sokkal nehezebb dolgunk lett volna, illetve lenne. Ez a meló (ami nem az) nem hétfőtől péntekig, nyolctól négyig tartó mutatvány, hanem mi valójában ebben élünk éjjel-nappal, hétvégén, ünnepnapokon, mindig.

Mindez egészen szórakoztató húszas éveink első felében, amíg jó eséllyel még otthon lakik az ember, és max. sörre meg bulira kell a megkeresett pénz. Abban a pillanatban, hogy meg kellene élni belőle, nos akkor jönnek a gondok. A magyarországi bérekről itt és most nem kívánok megemlékezni, talán annyit róluk nagyon diplomatikusan, hogy lehetnének magasabbak is…
Na, de nem is azért nyomjuk, mert azt hisszük, hogy ez egy gyémántbánya, vagy ha mégis így lenne, akkor nem vagyunk épelméjűek.
(Épp ezért nem baj, ha az ember párja tisztességes polgári foglalkozást űz, és mondjuk még jól is keres.)

Ha hétvégén be kell menni, vagy még egy műszakot le kell tolni, mert valaki leesett a lábáról, vagy elment szabira, örömmel vállaljuk el, hiszen az is pénz - amit adnak, és nem viszik. Nem számít hogy a szabadidőnket, a pihenőidőnket tesszük bele, hiszen a rádiónak szólnia KELL!
Ez szép, és jó, de ezt a családtagjainkkal töltött időből vesszük el, és ugye az életben bármiből lehet többet szerezni, csak időből nem. Mégis szívesen tesszük, hiszen perverz megelégedéssel tölt el a pillanat, amikor kivillan a piros lámpa.

Ehhez – nem nehéz belátni – olyan támogatás kell, hogy ne nyavalyogjon valaki otthon, hogy most miért mész be, miért nem karácsonyozunk anyámékkal, vagy megyünk a keresztszüleimhez, mert Béla bácsi 68 éves lett. Béla bácsi így járt, Isten éltesse sokáig, de déltől négyig kivi, ami szent és sérthetetlen, majd utána megyek!
El kell hogy fogadják otthon, hogy mi másképpen működünk, mint azok, akik hétköznap letudják a munkájukat, és hétvégén még csak gondolni sem akarnak rá.

Mi mindig az újat keressük, legyen az egy téma, egy poén, egy élmény, egy gondolat, amit aztán bele tudunk dolgozni a következő műsorunkba. Ahogy mondani szoktam, akkor tudsz igazán spontán lenni, ha mindent jó előre eltervezel.
Ehhez pedig a nap huszonnégy órájában nyitott szemmel és füllel kell járnunk, ez az életmód pedig nem engedi, hogy ne rádiózzunk állandóan. Minősített eset, amikor azzal traktálunk valakit, hogy az a `*%/=)””’ már megint átugrotta a reklámblokkot, vagy éppen az oldalsó szignál-csúszka néha eltűnik, és csak a fel-le nyilakkal hajlandó működni.
- Ez természetesen a 42NET esetében elképzelhetetlen! :) -
Ezt a családunknak, partnerünknek el kell fogadnia, sőt, el kell tűrnie, különben gyorsan összezördülés lesz a vége.

Kell a háttér akkor is, ha éppen nem rádiózunk. (Kétféle ember van, az egyik már volt munkanélküli, a másik majd lesz.)
Mikrofon nélkül a rádiós csak vegetál, árnyéka önmagának, belészorul rengeteg mondanivaló, és majd’ megőrül hogy újra tologathassa a potikat. Ezen az időszakon is a család segíthet átlendülni. A mellőzöttség keserű kenyerét majszolva is szükségünk van rá, hogy figyeljenek ránk, még akkor is, ha ebben az esetben nem vagyunk mindig szórakoztató társaság, sőt olykor kifejezetten kiállhatatlanok vagyunk.

Mindebből most úgy tűnhet, hogy mi vagyunk az önzetlen hősök, akik előtt mindenki hajoljon meg! Nos, nem vagyunk görög héroszok  - már csak azért sem, mert ők szegények már mind halottak. Olyan emberek vagyunk, akik szenvedéllyel szeretik a rádiót, ám sose felejtsük el, hogy a siker, és a bukta sem csak a miénk. Bőven jut belőle szeretteinknek is, akik izgulnak értünk, akik bátorítanak minket, büszkék ránk, és ezért elviselik ezt a „léha” hozzáállást az élethez. A legtöbb laikus persze képben van azzal, hogy mi csak bemegyünk oda bulizni, és jártatjuk a szánkat, beszélünk arról, ami épp eszünkbe jut – erre bárki képes…
A családtagjaink nagyon is tudják mivel jár ez a sztori, és ennek ellenére is mellettünk állnak. Épp ezért néha -  de inkább gyakran - egy ölelés, meg egy köszönöm mindenképpen jár nekik is!